1971-ben Philip G. Zimbardo professzor a Stanford egyetemen pszicho-szociológiai kísérletet folytatott. Arra kereste a választ, (átlag)emberek hogyan viselkednek hétköznapi létüktől eltérő szerepekben. Hatalommal bíró (sokszor gonosz), és mindenféle jogtól, választási lehetőségtől megfosztott (áldozat) szerepekben. Erre önkénteseket toborzott, akik bizonyos összegű ellenérték fejében (erről később még ejtek szót) 2 hétre izolált környezetben, tőlük idegen szerepet vállaltak: számítógép által kisorsolt fogoly vagy fegyőr szerepet. Feladatuk csupán a börtönszabályzat betartása, illetve betartatása volt – ennek módja teljesen rájuk bízva, persze azon megkötéssel, hogy az erőszak alkalmazása (bármelyik részről) a kísérletből való kizárást vonja maga után. Erre a szituációra alapozva, és a következményeket valósághűen modellezve forgatott filmet Oliver Hirschbiegel Mario Giordano Black Box című regénye nyomán.

Sokan azt hiszik, az ember mindenható. Hogy mindig, minden szituációban ő áll a centrumban, s kontrollálni képes a körülötte zajló történéseket. Pedig ez távolról sincs így! Az elején ugyan még jó poénnak tűnik a rabló-pandúr szituáció, együtt viccelődnek a fegyveresek és a megbilincseltek, ám mikor a szerepek kezdik átvenni az irányítást a beléjük bújt individuumok felett, lefagy a mosoly az arcokról. Az önkéntesek szerepeik rabjaivá válnak, átveszik (átvenni kényszerülnek) a szerepeikre jellemző viselkedésmódot, érzelemegyüttest, gondolkodást. Megjelenik az ősi „ölj, hogy meg ne öljenek”-attitűd. Ez az egyik oldalon hatalomvágyat, erőszakot, kegyetlenséget, brutalitást, a másikon félelmet, behódolást, illetve lázadást, rettegéssel vegyes szorongást jelent. A kísérlet végzetes következmények felé rohan, és mindinkább előmásznak az emberből az ősi, nyers ösztönök, annál kevesebb esély kínálkozik a szerepek átvette hatalom megfékezésére. A kísérlet tragédiává „torzul”: erőszak első vérig – és tovább.

A film vonalvezetése teljes mértékben alkalmas a szorongás és düh fokozatos növelésére. Nehéz annak a határvonalnak a megállapítása, ahonnan már az ösztön beszél az emberből a józanság helyett. A kísérlet története két szálon halad. Az egyik a pszichoterror, a másik valamilyen irreális nyugalom. E két ellentétes érzelemtöltet adja a film dinamikáját: rideg színekkel, csikorgó, durva zajokkal és sárgás-tompított-szemcsés fényekkel támogatott börtönbeli jelenetek váltakoznak színes, nyugodt, finom zenével átszőtt, pillanatokba dermedő képi kompozíciókkal. Míg Tarek (Moritz Bleibtreu), a „beépült” ál-taxis újságíró ölre megy a vérengző őrökkel, Dora (Maren Eggert) testi és kitárult lelki meztelenséggel keresi őt a fenti világban. A Tarek-féle Ösztön-én és a Dora-féle Felettes-én azonban a föld alatti elválasztó rácsok ellenére valamilyen megfoghatatlan, széttéphetetlen állnak egymással. Ám hiába érzik folytonosan egymást, mégis tehetetlenek az elszabadult tornádóként tomboló ösztönökkel szemben.

A kísérlet egyenes folytatása, hogy a humánus mivoltukból kivetkőzött fegyőrök átveszik a hatalmat a kísérletet vezető, végletekig elmenni szándékozó Dr. Thon (Edgar Selge) és asszisztenciája felett is. Innentől kezdve pedig a következmények beláthatatlanok. Vagy pontosabban: minden porcikánkkal tiltakozunk, hogy belássuk őket. Mindezeket az önkéntesek részéről előre nem is sejtett borzalmakat a résztvevők mindössze 4000 Márka fejében vállalják elviselni. S ha összehasonlítjuk a mérleg két serpenyőjét, ugyancsak megdöbbenhetünk. 4000 Márka egy játékért – de csak az elején. Valójában 4000 Márka egy iszonyatért. Nem túl kevés pénz ez? Alighanem. Éles és egyben groteszk társadalomkritika ez. Zsebpénzért lemondani alapvető magánéleti- és emberi jogainkról egy antihumánus (és talán céltalan) kísérlet kedvéért.

A kísérletben a színészi játék a felsőfok kapuját döngeti. Amennyit tudni lehet a forgatásról, sokszor VALÓDI érzelmeket és tetteket látunk viszont a filmvásznon. Moritz Bleibtreu, az újságírói sztori kedvéért lázadni képes fogoly a nézőt képviseli. Vele azonosulunk, és amikor ő is kezd összeroppanni a fegyőri túlkapásoktól, a néző is kilép a szerepéből. Gyűlölni kezd(ünk), a történet totális hatása alá kerül(ünk). Gyűlölete tárgyává pedig az erőszakosságával és tébolyultságával a fogvatartók irányítójává előlépő Justus von Dohnányi válik. A filmben civilben személyszállító repülőgéppilóta arcizmai a történet előrehaladtával úgy keményednek meg, mintha jéghideg acéllal edzenék meg a vonásait. Kék szeme is fenyegető, őrült árnyalatot vesz fel. Szinte látni, ahogy tébolyult agya egyre azon dolgozik, milyen formában, mivel törje meg a foglyokat. Különösen a 77-es őrizetest, Tareket. Ehhez fogható (gonosz) színészi játékot láthattunk például Ralph Fiennes-tól a Vörös sárkányban. Ám míg az ő személyiségében birokra kelt a jó és a rossz, a szőke fegyőr lelkében a jó teljesen visszahúzódik, hogy csak a film végén bújjon elő újra. De ekkor már késő.

Régen álltam fel vérben forgó szemekkel moziszékemről. Sikk mostanában naturálisnak nevezni a filmeket, de A kísérlet tényleg az. A rácsok között dörgő német parancsszavak veséig hatolnak, és úgy a történések hatása alá kerülünk, akárcsak a Táncos a sötétben vagy az Ideglelés esetében. Mindezt művi befolyásolás nélkül, hiszen minek a mesterséges feszültségkeltő zene, ha a nyers (és valódi) hangok (gumibot csattanása a cellarácson, kapkodó lihegés, kongó visszhang…) jobban szúrják a fülünket, mint a forró ólom. Az utóbbi években mind a fizikális, mind a lelki erőszak ábrázolása levetette mesterséges mázát, és maradt a nyers valóság. Erre kitűnő példa a német film e fullánkként ható gyöngyszeme.

Véleményem szerint az utolsó képsor fájóan szimbolikus jelentéssel bír. Tareket és Dorát látjuk egymás mellett ülni a tengerparton, háttal nekünk. Tarek fehér, Dora pedig fekete pólót visel, s ahogy a kamera statikus képe mutatja a háttal ülő párt, lassan elhomályosul. Mígnem már csak egy fehér és egy fekete (világos és sötét) sakkbábura emlékeztető foltot látunk. Ki kell mondani, hogy mi, emberek, olyan sakkbábuk vagyunk, akiket a kezdetektől eredő ösztöneink mozgatnak az élet nagy sakktábláján. És – hacsak nem próbálunk meg küzdeni ellene –, ez a játszma nem nekünk áll.

Megtekintés az Online Katalógusban