Szerencsésnek mondhatjuk magunkat: keleti szomszédunkban rendre erőteljes költőnemzedékek adnak hangot a mindenséget érintő véleményüknek; a román költészet kortárs alakzatai is érdemesek újólagos figyelmünkre és elismerésünkre. Közel hozzánk zajlanak tehát igen fontos esztétikai szövegesemények, mégis újra és újra meglep hatásuk elevensége, minőségük magasa. (A kulturális perifériákról hajlamosak vagyunk megfeledkezni, holott a középpontok születése peremvidéki műhelyekben szokta kezdetét venni; a kánonok átrendezéséért kánonokon kívüli mutatványok szubverzív képessége szavatol.)
Victor Munteanu (1954) poézise is: akcentus nélkül beszéli a világlíra anyanyelvét - a szabadverses szólamok nyugtalan harmóniában indáznak, az alanyi érvény mitologizáló hajlamokat gyűjt maga köré, és traumaérzékeny esztétikumban oldódnak föl az identitás elemi dilemmái. Ez a költői beszédmodor - az avantgárd és a posztmodern korszakai és árnyalatai után - újra mer gyanútlanul szép lenni.
A vershang érzelmi telítettsége, a szinesztéziás érzékszervi jelenlét egy látomásos leleményekre is kész, életképeket átlényegítő újromantikus élménylíra szolgálatában áll.
A kötet képisége is illeszkedik e szándékrendhez; a szem, a seb, a sötétség (és a fény) motívumai a szubjektív mélységben megélt valósághoz a toposzok és archetípusok tradicionális energetikáját rendeli: "Az ég repedésein át tenyeredbe ömlik a reggel [...]
Ó, lélek, elmerülnek az égben a madarak - / hiába borulsz térdre, hogy felcseréld sikítását!" (A szem sebei) - "Mikor a csend elviselhetetlen lesz, / és többé nem gyógyítja a mély sebeket, / felállsz, válaszolni próbálsz, / de szádra teszi tenyerét az éjszaka."
(Kenózis)