Baán Tibor költészetének alapfogalmai között az idő tekintélyes helyet foglal el. Versvilágában folyton szembesül a múlt és a készülődő jövő, azaz a jelen, közöttük meg folyamatos az oda- és visszacsatolás, a tükröződés, a visszaverődés. Új kötetének nyitó verse is a múltból eredő időt nevezi meg, mint a lényeget: „az ősidők / barlangi méhe / szüli az időt / nincsen vége” (Könyörgés). A költő rendszerint visszatekint, emlékezik, múltat idéz; nála az autobusz is időben visszafelé halad (Vonulás), az ingaóra régi hangulatokat támaszt föl (Magyarázat), az idő meg nem áll, míg egy végtelenített olvasó, szövegben szoszolmas (Olvasó). Mindez azonban nem azt jelenti azt, hogy Baán Tibor egyházi költő lenne, csupán azt, hogy a lírai alany emlékező pozícióban éli életét, s akinek épp olyan eleven lételeme a múlt, mint a jelen. (Forrás: webshop.kello.hu)