A Márai Sándor írói sikereinek csúcsán megjelent Mágia (1941) című novellaválogatásban önvallomásos, ars poeticus írások váltogatják egymást, az élet hétköznapi pillanatait felidéző, élet és halál varázslatos titkait kutató sorokkal. A szerző ezúttal sem marad hűtlen önmagához: olvasóinak felcsillantja a jelentéktelenben az örököt, élővé válik ég és föld kapcsolata, és a magányos ember, ha pillanatokra is, de önmagára talál. Az író a világháború árnyékában veretes nyelvű, jobbára sötét tónusú, borongós hangulatú elbeszéléseket sorakoztatott a kötetbe. A márais hang eltéveszthetetlen, a kívülről-belülről figyelő szem egyszerű emberi történetekkel, mégis egyfajta füveskönyvvel ajándékozza meg az olvasót. Magányos, csendes borozáshoz kitűnő társ.
A Márai-könyvek nem a bestseller-kategóriába tartoznak, elmélyültséget, nagy odafigyelést kívánnak az olvasótól, de aki egyszer rászánja magát, le sem tudja tenni például a Mágiát. Hetven év távlata, polgári neveltetés ide vagy oda, írásai nagyon könnyen beszippantanak. Az emberi minőségek, kapcsolatok, a sors kiszámíthatatlan játékai mindannyiunk számára kortalanok, ismerősek, és a szerző az egyik legjobb megfigyelő. Már az első novellába (Rendelés előtt), egy közönséges ebédbe és egy rutinvizsgálatba sorsokat, életpályákat, tragédiákat sűrít Márai, és ez mindegyik írásáról elmondható.
Nagy és kis emberek apró-cseprő gondokkal, a mindennapokkal, a lét értelmével, választási kényszerekkel, jelennel-múlttal-jövővel küzdenek ezekben a történetekben, csak éppen a helyzet, a kor és a tét más: Waterloo után Napóleon egy fürdőben, a halálraítélt Danton a börtöncellában mereng, mit rontott el. Shakespeare élete végén egy mondatot tart fontosnak felolvasni utolsó kéziratából barátainak: „Beszélni tanítottál és hasznom annyi, hogy átkozhatlak tégedet…” (Hattyúdal).
Az asszony a házasság 12. évében döbben rá, hogy abban a lakásban már nem lehet élni se. A négy gyerek újra átlépi a szülői ház küszöbét, és fogcsikorgatva megismerkedik a szemtelenül fiatal és csinos feleséggel, az apjuk mégis épp akkor, a születésnapján lesz öngyilkos. Az érzéketlen, sírni sem tudó Walternak látnia kell a tengert, hogy megízlelje, a tengervíz és a könny egy cseppjében valóban pont olyan mértékben vegyül a só és a víz. A világra megsértődött és a világból kimenekülni próbáló zenésznek be kell látnia: „Emberek nélkül a magánynak és a fájdalomnak sincs értelme.” Megannyi szokatlan, egyedi élethelyzet és sorsvonal, a szereplők azonban – legyenek híresek vagy név nélküliek – roppant ismerősek.