Fröccskönyv! ​Milyen gyönyörű szó! Szinte csókra csücsöríti a szájat, mikor kimondjuk. Gügyögő gyermekké, szerelmes kölyökké kedélyesít, mint szóda a bort, ha ajkunkra vesszük. És minden betűje örömben fogant, mert fröccsről írni csak így lehet. Kedélyből, nagy garral, ahogy buborék száll fel a vízben, szóda robban a szifongaratból. Aztán ezek a betűk szavak molekuláivá állnak össze, a szavak mondatokká, míg történetekké nem kerekednek. Amik hol megvilágosítók, mint a lámpás, hol csattanósak, mint a maflás, hol építőek, miként a kőműves, vagy zabosak, mint a csöngőre ébredő házmester. De egyben mind egyformák: bor és szóda nászát mesélik újra meg újra – unalomig, mondanánk, ha lehetséges volna megunni valaha is ezt a buborékos hungarikumot. Meg azt, mit jelentett, mit jelent az embereknek, mert hát végső soron mégis csak mi volnánk minden történet alfája és ómegája.