92
Arthur C. Clarke: 2010. Második űrodisszeia
Tolnai Gáborné ajánlata
Amikor egyazon témának párhuzamosan készül el két, egymástól nem jelentékenyen, ám mégis különböző film- és regényváltozata, a józan ész azt diktálná, hogy egy esetleges folytatás megalkotásakor az író a saját verzióját preferálja a moziban látott feldolgozás helyett. Nem így gondolkodott viszont Arthur C. Clarke, aki a Stanley Kubrick-féle változatot választotta a 2001. Űrodisszeia történetének továbbgondolásához, és így a Szaturnusz helyett mégiscsak a Jupiter lett az új regényben, a 2010. Második űrodisszeiában ecsetelt események helyszíne. A regény első fejezeteiből még egyáltalán nem derül ki, mi lehetett a visszakozás oka, sőt eleinte az sem tökéletesen belátható, mi indokolja az épp kilencesztendőnyi kihagyást; de ahogyan mind beljebb jutunk a regény és a világűr végtelen rejtelmeibe, egyre inkább összeáll a kép.
Az eredeti regényből már ismert Heywood Floydnak ezúttal nem kisebb dologra kell vállalkoznia, minthogy a Jupiterhez utazva kiderítse, mi okozta a Discovery I. számítógépének végzetes hibáját, valamint azt, miféle szerkezet lehet a Holdon felfedezett monolit „Nagy Testvére”, mely a legfőbb római istenről elnevezett bolygó körül kering. Az odajutás azonban közel sem annyira egyszerű, mint az ideális esetben lenne. Épp ezért az amerikaiaknak és az oroszoknak együtt kell működniük, hogy az utóbbiak által nemrégiben kifejlesztett Szaharov-hajtómű segítségével mielőbb a helyszínre juthassanak, ugyanis nem várt komplikációk merültek fel a küldetés sikerét illetően, aminek következtében egyre jobban szorít az idő...
És ettől kezdve, minden újabb információmorzsa hozzáadásával egyre tisztul a kép, és egyre érthetőbbé válik az eleinte még meghökkentőnek, majdhogynem visszalépésnek ható döntés, hogy a regény ne a korábbi könyv, hanem a film egyenes folytatása legyen. A Jupiter ugyanis olyasféle eszmefuttatások és asztronautikai trükkök történetbe építésére adott alkalmat, melyek a szerzőből kihozták az igazi tudóst, és gyakran azóta helytállónak bizonyult hipotézisek felvázolásához vezettek. Ám még a vitathatóak is, mint amilyen a Jupiter roppant gyémántmagjának ötlete, inkább tűnnek tudományosan megalapozottnak, mint fantasztikusnak. Az egyetlen valóban fantasztikus elem David Bowman visszatérte abból a távoli dimenzióból, vagy talán egyenesen egy más univerzumból, ahová a 2001 végén a monolittal kvázi-fizikai kapcsolatba lépve jutott. A test biológiai burkának béklyóitól megszabadított elme ideája visszatérő elem Clarke történeteiben, ugyanakkor felveti a mesterséges és természetes intelligencia közötti különbségtétel megalapozottságának kérdését is. Nyilvánvalóan akadnak anakronizmusok is a regényben (pl. 1982-ben honnan tudhatta volna Clarke, hogy a 21. századra már szétesik a Szovjetunió), ennek ellenére megdöbbentően hihető az a kép, amit a szerző vizionált, és a mai világ sok szempontból pontosan olyanná lett, amilyenről ebben a kötetben olvashatunk. Részben ezért is olyannyira izgalmas és felemelő olvasni Clarke második űrodisszeiáját, mivel a meg nem valósult álmok és az ősi, örök remények mitikus, mégis a mindennapokkal összeegyeztethető birodalmába visz.
2025.05.29
