187
Az ajtó
Szabó Szilvia ajánlata
Aki követni próbálja Szeredás Emerenc jellemét, viselkedését, egy idő után fel kell, hogy adja. Emerenc – az írónő, Szabó Magda házvezetőnője – nem megfejthető. Messziről jött, és útján senki nem kísérte. Neki így jó. Saját világába ugyan néha röpke bepillantásokat enged egy résnyire nyitott ajtón keresztül, kedve szerint, de inkább kizár. Életét apránként, szinte lapról lapra ismerhetjük meg, így csak a mű végére lesz kerek egész és érthető-értelmezhető. Az viszont már korábban kiderül, hogy a két asszony viszonylatában ki diktálja a feltételeket. Emerenc szinte zsarnoki jellem, ma mindenképp antiszociálisnak neveznénk, akinek kőkemény elvei vannak, és ezekhez mindenkor körömszakadtáig ragaszkodik. Mégis őszintén szerethető. És mint ahogy az lenni szokott, a páncél mögött végül egy ízig-vérig sebezhető embert találunk. A történet végig arról szól, mennyire nyitják ki vagy zárják be egymás előtt az ajtót, mennyire válnak láthatóvá vagy választják a magányt és titokzatosságot hőseink. Mert az ajtó néha befogad, máskor pedig kizár.
Szabó Magda világhírű, számtalan nyelvre lefordított, különleges világú regénye, Az ajtó Szabó István lenyűgöző filmjének alapja. Zseniális párosítás! Mint ahogy a filmbéli szereposztás is az, még ha valaki sérelmezné is, hogy a két főszerepet nem magyar színészek alakítják. Helen Mirren maga Emerenc, nem kell játszania. Legalábbis így érzékeljük. E színésznő valószínűleg sokat tudhat az emberi jellemről koránál, intelligenciájánál fogva. Mesterségének vitathatatlan tudója. És most még ennél is közelebb érezzük, hisz egy magyar regény magyar szereplőjét formálja meg ritka érzékenységgel.
Ez az a film, ami után az ember úgy érzi, valami megfoghatatlant, valami maradandót kapott. Valamit, amit ugyan nem ért egészen, csak annyit érez, hogy ütött. De hisz mi történik valójában? Megnézel egy emberi történetet egy bogaras vénasszony retteneteskedéseiről, ennyi. És mégis az élmény észrevétlenül bekúszik a belső szobádba, befészkeli magát, és ott marad. Helyet követel, és aztán nem tágít. Ennyi az egész. Lehet ezt magyarázni, de nem nagyon érdemes. Mert amikor végignézel egy filmet, és az utolsó kocka után arra vágysz, hogy elölről kezdjed, mert ott ragadtál, ezért még nem tudsz hazatérni a saját világodba, és megint elindítod a képeket, annak súlya van. Az már valami más, mint egyszerű szórakozás. Az már – e film esetében csakugyan – varázslat, kaland a lélek útvesztőiben. Nézed a lenyűgöző képsorokat, a tavaszi, őszi vagy téli színekben kavargó világot, ízét az egésznek, és élvezed. Újra meg újra. Ez a Mozi!
2024.05.10
