Az eladósorba került nemesi leányoknak bizony volt okuk az aggodalomra a jövőjüket illetően a tizenhatodik századi Itáliában. Legtöbbször nem rajtuk múlott ugyanis, hogy a sors házasságot, családban eltöltött asszonyi létet tartogat-e számukra, vagy szigorú zárdai életet, ahol Krisztus örök menyasszonyaiként voltak kénytelenek eltölteni életük hátralévő napjait. Ennek oka főként az volt, hogy a katolikus Európa országaiban ez idő tájt olyan óriási összegű hozományt kellett a nemesi családoknak kiállítaniuk, hogy egynél több leánygyermeket általában nem tudtak kiházasítani. A szerencsés kiválasztott így aztán boldogan beevezett a házasság révébe, míg a hoppon maradt lánytestvérek hamar egy zárda falain belül találták magukat. A történészek becslései szerint akkoriban a nemesi származású leányok csaknem felére ez a sors várt. El lehet képzelni, hogy nem mindegyikükben buzgott fel mindjárt elemi erővel a vallásos élet iránti elkötelezettség.

Sarah Dunant regényének főhőse, a szép, viruló, tizenhat éves Serafina is egy titkos (és persze rangon aluli) szerelmet  kénytelen örökre odahagyni, mikor a zárda kapui becsukódnak mögötte. Csakhogy ennek a lánynak esze ágában sincs engedelmes gyermekként elfogadni a szülei által rákényszerített sorsot. Ahhoz túl sok benne a düh, túl sok az életszeretet, túl sok a szerelem. Az eszeveszett erővel tiltakozó Serafina így alaposan felkavarja a jámbor nővérek hétköznapjainak egyébként nyugalmas folyását, mindjárt az első perctől fogva, ahogy betette a lábát a kolostorba. Ellenállása a kezdeti falrengető hangerő után csendesebb, de annál eltökéltebb, annál kérlelhetetlenebb makacssággal áthevített akarattá keményedik, melynek erejével a nővérek nemigen tudnak mit kezdeni. Egyetlen ember van a zárdában, aki tán többet megérez a lány lelkében dúló drámából, mint bárki más, és akinek együttérzése így mélyebb és igazabb a többi nővér „előírásos” jóakaratánál. Az okos, csendes és szeretett gyógynövényei iránt mélyen elkötelezett Zuana, a zárda patikárius nővére kapja a feladatot, hogy bűvös főzeteivel lecsillapítsa valahogy a dühöngő leányt.

A nővér, apja orvosi tudásával felvértezve és a kolostor kertjében maga termesztette gyógyerejű növényei segítségével nem is vall kudarcot. Hogy is vallana? Hiszen már régóta ő vigyáz a kolostor közösségének egészségére, olyasfajta orvosi praxist folytatva, amelyre nőként akkoriban a kolostor falain kívül aligha lett volna lehetősége. Az első napok közösen megélt megpróbáltatásait még számos hasonlóan küzdelmes óra követi, melyek során a két nő között egy ellentmondásos, színleléssel és árulással terhelt, mégis minden szakítópróbát kiálló szövetség – már-már barátság – alakul ki, mely a lány életében sorsfordító erejűnek bizonyul.

A kétlaki életet élő angol írónő, Sarah Dunant, aki Firenzében éppúgy otthon van, mint Londonban, kiváló ismerője a reneszánsz kori Itáliának. Figyelemre méltó tudásról téve tanúbizonyságot, lenyűgöző részletgazdagsággal ábrázolja a tizenhatodik századi bencés kolostor világtól elzárt, unalmasnak azonban egyáltalán nem mondható életét. Olyan rejtett világba kalauzol bennünket, ahová kívülállók számára nincsen bejárás. Az írónő eleven színekkel festi meg az apácák mindennapjait: látjuk őket az éj legcsendesebb óráján matutinumra (hajnal kettő órai ima) vonulni, halljuk a zárda messze földön híres kórusának angyalokéhoz fogható énekét, átéljük a karneválra készülő Ferrara izgatott nyüzsgését, melyből a kolostor sem marad ki egészen. S miközben Serafina sorsának meglepő fordulatain ámulunk, lassan ismerőseinkké válnak a történet más szereplői is, hisz az írónő nemcsak remek mesélő, de nem kevésbé jó érzékkel formál élő, hús-vér karaktereket. Ilyen a zord és kérlelhetetlen Umiliana nővér, a novíciák felügyelője, aki az apátnő hatalmát fenyegeti, a szinte áttetszővé aszalódott, élő-holt Magdalena nővér, aki rendszeresen eksztázisba esik, és időnként Krisztus vérző sebeit produkálja, s persze leginkább az okos, szerény és áldozatkész Zuana nővér, aki fáradtságot nem ismerve ápolja a kolostor beteg lakóit, és közben az engedetlen Serafina sorsának gubancos szálait is végül az ő kezei fésülik simára.

És mikor a történet véget ér, azon kapjuk magunkat, hogy kissé kelletlenül csukjuk be a könyvet: hiányozni fognak a suhanó léptű apácák, a kolostor csendes kerengője, az imaórák ritmusa, ez az egész áhítattal teli, lassan pergő élet, mely zártságával együtt is sok nő számára bizonyult végül valódi áldásnak.

Megtekintés az Online Katalógusban