132
Szabó Dezső: A kötél legendája
Horváth Gábor ajánlata
Ritkán olvasok novellákat, elbeszéléseket, nem az én műfajom, számomra túl rövidek, és még a regényekben is a hosszú köteteket favorizálom, amelyeket napokon át cipelhet magával az ember buszon ingázás közben. Most mégis két elbeszélést értékelek, amelyeket egy kollégám ajánlott figyelmembe. Az 1920-30-as évek magyar irodalma számomra meglehetősen idegen terület, csak az utóbbi időben olvastam el Herczeg Ferenctől Az élet kapuját (történelmi regény arról, hogyan nem lett Bakócz pápa – nem hagyott mély nyomot bennem) és Tormay Cécile Bujdosó könyvét (nem tetszett, nagyobb a híre, mint a fénye, bár kétségtelenül hiánypótló). Szabó Dezső pedig abba a körbe tartozott, amely egyre szélesebb: azon írók, akiktől olvasnom kellett volna. Nos, ő most kikerült belőle, mert tényleg elolvastam a leginkább figyelmembe ajánlott két elbeszélést, és még néhányat el is fogok a jövőben.
Meg kell, hogy mondjam, szerintem magasan veri a fent említett két írónkat, írónőnket. Hogy milyen dark, már-már mai gótikus stílusú sötétséget képes festeni, íme:
„- Halál – sóhajtotta a levél, és elvált az ágtól. Egy-két percig libegett-lengett az ősz titkos sóhajtásai szerint. Aztán lehullt az irgalmatlan sárba. Mindjárt nagybuzgón oda is ragadt. Hogy rothadjon, hogy sárrá legyen ő is, hogy új szerepben vegyen részt a nagy világ-mókában.
- Éhes vagyok! – sírta a kis Ánizs Pityu.
- Halál – nyögte halk nesszenéssel az ágacska. És eltört, mintha láthatatlan kéz roppantotta volna meg. Aztán már ő is ott volt a sár súlyos hullámai között.
- Éhes vagyok! – jajgatta az ötéves Ánizs Julis.
- Halál – sziszegte a csipkebokor. Megreszketett didergő feje, és a vörös bogyók hulltak a sárba. Apró vércseppek az ősz felmarcangolt testén.
- Éhes vagyok! – bömbölte a hatéves Ánizs Gyurka.
És millió levél, ágacska, bokor, fűszál, haldokló virág mondta: – halál.”
Egy emós megnyalná mind a tíz vérző ujját… A kötél legendája című elbeszélés nagyon furcsa darab. Mint látható (az előző idézettel indul a mű), nem vidám lakodalmi menet. Egy tizenegy-gyermekes családapa viszontagságait mutatja a 30-as évek Magyarországán, aki elveszti állását a politikai világnézetek iránt tanúsított érdektelensége miatt. Gyermekeinek nincs mit enni adnia, így végül legkisebb csemetéjét magához véve koldulni megy a fővárosba, de a kisgyerek a karjai között hal meg, ő maga pedig az őrület határán táncol, és gyilkossá válik. A társadalom közönyösségét bemutató elbeszélés aztán furcsa fordulatot vesz, de minden poént nem érdemes lelőni, hátha akad, aki elolvasná. Mindenesetre érdekes kontrasztban áll a záró rész az eddigiekkel, Szabó Dezső humora félelmetesen abszurd.
Az abszurd humor királya a kötetben azonban a Feltámadás Makucskán című írás. Az elbeszélés már-már a fantasztikum világát idézi fel: Makucska faluban ugyanis egyik vasárnap – minden előzetes parlamenti és községi engedély, de még pápai áldás nélkül is – fogják magukat, és feltámadnak a halottak. Természetesen a falu jelenlegi lakosai ennek nem örülnek: a bíró félti állását az elődjétől, a pap a korábbi mesterétől, de mindenki félti házát, kertjét a korábbi tulajdonostól. Szóval a falu háborút hirdet a megboldogult falusiak ellen, árkokkal, géppuskákkal, mindennel. A csúcspont azonban kétségtelenül az, amikor Szabó leírja a Parlament ülését, amelyet a feltámadás esete kapcsán tartanak. Tényleg zseniális, Monty Python vagy L'art pour L'art társulat-stílusú abszurd.
Szóval olvassunk néha magyar irodalmat is, mert bizony elhallgatott, vagy csak tudatlanságunknál fogva ismeretlen gyöngyszemekre lelhetünk! Szabó Dezső tragikuma ugyanakkor figyelmeztető jel is. Őt senki nem szerette, egy rendszer sem preferálta: a nemzetieknek bolsevik volt, a kommunistáknak fajvédő és antiszemita. Pedig csak magyar volt, egy tragédiákkal teli korszakban. Budapest ostromának végén, 1945-ben legyengülve, betegeskedve halt éhen, ugyanúgy, mint hősének legkisebb gyermeke.
2023.12.26
