A Konyec – Az utolsó csekk a pohárban rendkívül bájos tragikomédia az elszaladt időről, a lefelé konyuló életről. Nagyon okosan felépített film, ugyanis „szorított” alapokkal indít: beszűkült lehetőségek (ha vannak még egyáltalán); a csendes kis lakás fojtogató, merev falai; az „öreglét” szimbolikusan mozgásszervi problémái. Lassú ez a világ, színtelen, rugalmatlan. De nemcsak színek, érzelmek, kötődések, még egymásba kapcsolódó pillantások sincsenek a két öreg főhős között. Ez a rajzolat aztán meglehetősen távol is tartja magától a nézőt, passzív szemlélődésre késztet csupán. Szerintem azonban szándékosan, hiszen attól a ponttól kezdve, hogy Hédi maradék büszkeségét is hajlandó feláldozni Emilért, elkezd tágulni a film.

A postarablás valami olyan büszkeséggel elkövetett cselekedet, amely egy pillanatig sem a fikció oldalát domborítja ki a történetnek. Lassanként jönnek elő a színek, az érzelmek; gyorsul a tempó, nyílik a világ; az időskori lét újult energiákkal törtetve válik emberlétté. Ujjongva fogjuk fel, hogy ez a két öreg ember a végletekig szereti egymást. Ekkor ránt magával a film, sodornak el a lehetőségek, és ugyan lassanként, de elemelkedünk a valóságtól. Nagyjából a film felétől érezzük úgy, hogy ez ténylegesen mese – de olyan mese, amelyet a valóság szül, és éppen ezért nem bántó, hanem hihető.

A két színész, Földi Teri és Keres Emil szenzációsan vannak benne a filmben! Nem sok aspektusa látszik a jellemüknek, de jobban élnek a kulisszák között, mint sok, kontúros karakter. Nincsenek mellékszereplők, csak ők vannak a vásznon. A rendőr Ági és Andor viszonyának az öregekkel való párhuzamra törekvése épp ezért túlzottan erőszakos, nem oda illő, hiszen nem említhetők egy dimenzióban. A két öreg mindent visz, és míg a film elején ők voltak a szürkék, az esetlenek, az elmosódottak, fokozatosan válnak színessé, „fürgévé” és határozott vonalúvá, hogy a világ száradjon el mellettük.

Van persze néhány dolog, amelyet nem odaillőnek tartok. Például azt a kubai figurát nem nagyon értem, hogy ki is ő, mit is keres ott. De ettől még nem romlik el a mese (vagy lehet, pont ettől erősödik?). A film vége úgyis jó, csak jó lehet! Az öregek csodás „megmenekülését” ragyogó ötlettől vezérelve nem lát(hat)juk a vásznon – így lépnek át a valóságból a mesébe, a „halálból” az életbe. Nagyszerű, meglepetésszerűen jó film a Konyec, tele valódi érzelemmel, csodával, igazságossággal. S bár a cím valaminek a befejezését, lezárását sugallja, itt sokkal inkább az ellenkezőjéről van szó. Egy új és megérdemelt kezdetről. Reményt keltő, hogy végül mindenki megláthatja a „maga tengerét”!

Megtekintés az Online Katalógusban