83
Piaf
Szilvási-Szabó Éva ajánlata

piaf

Edith Piaf életének történései kis túlzással ugyan, de minden francia szemében ismert ténynek számítanak. Ezért is volt nehéz dolga Olivier Dahan rendezőnek, amikor elhatározta, hogy filmet forgat a verébalkatú, aranytorkú sanzonénekesnő élettörténetéből. A filmet nem elég egyszer megnézni ahhoz, hogy teljesen megértsük. Egyrészt azért nem, mert rengeteg információt közvetít, másrészt pedig azért nem, mert a történet vezetése egyáltalán nem lineáris.

Az első snitt egy 1959-es New York-i koncertterembe kalauzol. A felvételek, színek, hangok és események bonyolítása már itt megkezdődik, ugyanis a képek párhuzamosan futnak egymás mellett: Edith Piafot a színpadon találjuk, a mellette futó jelenetben pedig orvosok rohannak a színház felé. A szálak összefutnak, Piaf összeesik, és mintha csak a földön fekvő énekesnő lázálmán keresztül vezetne át az út a gyerekkorba… 1918, Belleville. Itt kezdődik tulajdonképpen a történet: innen indul el gyermekként kalandos újtára az akkor még kislány Edith: először bordélyházban nevelkedik nagyanyjánál, majd édesapja magához veszi, hogy vándorló cirkuszi mutatványosként (énekesként) alkalmazza. Az atyai börtönből elszabadulva kerül Párizs utcáira énekesnőnek, itt fedezi fel őt Louis Leplée, aki karrierjének elindítója, és művészetének legfőbb pártolója lett. A történet további elemeit hosszú és talán fölösleges is lenne elsorolni, hiszen a legtöbb ember, akár francia, akár nem, biztosan ismeri a legfőbb mozzanatokat.

A film legfőbb erénye a hiteles és pontos történetmesélésen kívül az, ahogyan a filmes eszközöket kihasználva a képek, a színek és a hangok viszonyával játszadozik. A képkockák színe szinte végig nagyon sötét és mély tónusú, olyan, mintha az énekesnő hangszínének tükre lenne. Mikor mégis bevillan egy-egy világos (például egy tengerparti jelenet), a néző tudja, hogy ez egy kiemelt, fontos pillanat mind az élettörténetben, mind pedig a film szövésében. Az aláfestő zenét, amelyet a vágáskor tökéletesen illesztettek a jól kiválogatott képek alá, természetesen az énekesnő legszebb és legismertebb dalaiból válogatták össze. Rettentően zenei, élő, eleven az egész alkotás, amit bizony egy magyar vagy akár egy angol szinkron nagyon el tud rontani. A francia nyelv szépsége, ami a sanzonok különleges, érdekes dallamát adja, semmi mással nem cserélhető fel, főleg ebben az ízig-vérig francia alkotásban nem.

Néhány kritika is érte azonban a bemutatás után a filmet: a Piaf-szakértők szerint a film főszereplőnőjének, az alakításért Oscar-díjjal jutalmazott Marion Cotillard-nak eltorzított, maszkírozott teste nem felelt meg annak a külsőnek, amivel Edith Piaf bírt. Igaz ugyan, hogy alacsony, nagyon vékony, ,,verébalkatú” volt, és az évek előrehaladtával mind testtartása, mind pedig arcának szépsége elváltozni látszott, a film sminkmesterei nagyon eltúlozták az átváltoztatását. Ettől eltekintve azonban maga a film a 2007-es év egyik legszebb, leghitelesebb francia mozija volt. Túlcsorduló érzelmek, tragédiák, fojtogató légkör és különleges életérzések övezik az alkotást, amely dallamaival, képi világával és történetszövésével mindenképpen bekerülhet az évtized legjobb filmjei közé.


Megtekintés az Online Katalógusban

2022.12.16