Ragaszkodott az élethez, mert szeretett élni, írni és dolgozni. De a betegség, az időskori fájdalmak őt sem kímélték meg: kórházi kezelésekre járt, s közben szenvedett a kiszolgáltatottságtól. Be kellett látnia, hogy elfáradt, megöregedett. De nem keseredett el ettől, nem siránkozott, s nem is próbálta szépíteni öregségét. Sűrű fekete haja ősz lett és ritka, egyre többet bajlódott öregedő testével, ki-kihagyott a memóriája (néha elfelejtette a közeli ismerősök nevét), romlott a látása, begyulladtak az ízületei, s az agyi infarktust gyógyíthatatlan betegség követte.

Sokszor mulatott önmagán – amikor melléöntötte a vizet a kávéfőzőben, vagy amikor azon kapta magát, hogy nyolcvanévesen is örül annak, ha új hódolója akad. „Lehet bosszankodni, lehet keseregni – de lehet nevetni is. Én mind a hármat teszem. Felváltva” – mondja, s jó kedélye sosem hagyja el, még a halálról is tud viccelődni. A végzetbe beletörődni persze még Polcz Alaine-nek sem volt könnyű (pedig munkájából adódóan rengeteg haldoklónak segített méltósággal megélni az utolsó napokat).

Nem könnyű lecsendesedni, magunkba fordulni, kiegyezni a halállal. Ez a könyv erről a lelki folyamatról szól. A nehéz és fájdalmas felismerésről, hogy lassan be kell fejezni az életet. Ezt a csodálatos életet.

Megtekintés az Online Katalógusban