Kubrick jó előre megtervezte a látványt, amely egyszerre tűnik reálisnak és teljesen újszerűnek. A direktor maketteket terveztetett, amiket fogaskerekeken órákig húzogatott, hogy a legjobb felvételek készüljenek el. A legjobb tervezőkkel, építészekkel dolgozott, hogy az űrhajók kívül-belül úgy fessenek, ahogyan azt ő megálmodta. Vizuális effekteket akkoriban még nem tudtak olyan egyszerűen előállítani, mint manapság, ezért hatványozottan igaz volt a mondás, hogy jó munkához idő kell. Nem volt elég a hatalmas büdzsé, mert ugyan tény, hogy az sem ártott hozzá, de a szakértelem mindenek előtt és felett állt. Vetítéseket, kamera trükköket, háttereket, új fényképezési eljárásokat használtak. A gravitációt a lehető legpontosabban mutatják meg. Amikor Bowman a súlytalanságban fut, olyan, mintha egy igazi űrhajón lennénk. A kamera először távolit mutat, majd lassan követi. Ezt egy zseniális díszlet segítségével vették fel, tulajdonképpen egy hatalmas mókuskerékkel, ami 5 km/h sebességgel volt forgatható a tengelye körül. A film talán leggyönyörűbb felvételei ezek, sehol egy árnyék, csak a hófehér, makulátlan tisztaság. A forgatás alatt a nagy igyekezetben egyszer ki is gyulladt a díszlet, annyira bevilágították a teret. Állítólag 1969-ben azért nem jelölték Oscarra a Legjobb smink kategóriában a filmet, mert az Akadémia azt hitte, hogy Kubrick igazi majmokkal dolgozott.

Az emberiség hajnalán járunk, valahol Afrikában. A szárazság elviselhetetlen, ha az ember nem talál valami élelmet, meghal. Megjelenik a monolit. A majomszerű lények odamennek, és megérintik. Később eszközöket kezdenek használni. Fontos jelenet ez, egy lépés az emberiség felé. Később a kezdetleges eszközöket tökéletesítik: lándzsát, íjat, puskát majd atomfegyvereket állítanak elő. Évszázadok, évezredek, évmilliók peregnek le, és a fejlődés nem áll meg, így jutunk el az űrkorszakba, 1998-ba. Ezzel kezdődik tehát a 2001: Űrodüsszeia. Ez az egyetlen jelenet csaknem húsz perc, de nagyon izgalmas. A prehisztorikus fejezet után következik az 1998-as űrkorszak. Amerikai kutatók egy monolitra  bukkannak a Holdon, amely rejtélyes rádiójelet sugároz a Jupiter felé. A harmadik rész középpontjában a Jupiter expedíció áll: űrexpedíció indul útnak, hogy megvizsgálja, kinek szólhat az üzenet. A hosszú út alatt a fedélzeti komputer meghibásodik, és ez a legénység életébe kerül. Az egyetlen túlélő (Keir Dullea) a visszatérés reménye nélkül mégis megpróbálja teljesíteni a küldetést...

A látszólag lazán összefűzött epizódokat egyvalami kétségbevonhatatlanul összeköti, mégpedig a monolit. A monolit, amely mindig utat mutatott az embernek, az emberiségnek. Vitatkozni lehet a filmről napestig, de azt még a kritikusai is elismerik, hogy a sci-fi műfajának egyik alapköve. Rengeteg értelmezése, megközelítése létezik, például egyesek szerint a nyitó jelenet nem is a Földön játszódik, mások szerint nem is jöhet szóba más, mint a mi a kis bolygónk. Az utolsó húsz perc is vitatott, de pontosan ettől jó egy film, megosztja a nézőket, nem mindenki kedveli, de hajlandó vitázni a filmről. Megnézheted akár hatvanszor is, mindig megfogalmazódnak benned újabb kérdések. Nem is csoda, hiszen olyan témákat feszeget, amelyeket előtte senki - legalábbis a filmtörténetben. Ez a film évtizedekkel megelőzte korát. Ebben a filmben minden a helyén van: rendezés, forgatókönyv, vágás, látvány, hangulat, zene (Strauss, Ligeti, Bartók), az örök érvényű üzent, tényleg minden. Itt kezdődik a sci-fi!

Díjak:
BAFTA-díj (1969) - Legjobb operatőr: Geoffrey Unsworth
BAFTA-díj (1969) - Legjobb látványtervezés: Ernest Archer, Harry Lange, Anthony Masters
Oscar-díj (1969) - Legjobb vizuális effektusok: Stanley Kubrick

Megtekintés az Online Katalógusban