59
Szabó Péter – Szebenyi István: Az utolsó töltényig
Horváth Gábor ajánlata

szabo-peter-szebenyi-istvan-az-utolso-toltenyig

Mindig öröm egy magyar hadtörténelemmel foglalkozó könyv feltűnése a boltokban, különösen, ha van benne némi újdonság. Még 2021-ben jelent meg Szabó Péter hadtörténész és az amatőr hadszíntérkutató Szebenyi István koprodukciójában az 1. huszárhadosztály második világháborús ténykedését összefoglaló műve, némileg westernre hajazó címmel: Az utolsó töltényig.

A téma elcsépeltnek tűnhet, hiszen a második világháború teszi ki a hadtöris kötetek jelentős részét a könyvesboltokban, azonban ebben az esetben mégsem lehet erről beszélni. Tény, hogy viszonylag sok könyv és publikáció jelenik meg a legutóbbi világégésről, azonban ha a magyar katonák szerepéről kiadott mennyiségből kivonnánk a Don-kanyarral, illetve a Budapest ostromával foglalkozókat, már nem lenne olyan jó a helyzet. A Dunántúl 1944-45-ös eseményei erősen alulprezentáltak, aminek egyik oka, hogy itt már nem igazán voltak önálló magyar alakulatok, mert azokat részenként, német parancsnokság alatt vetették be. Pedig igen heves és hosszan tartó harcok folytak hozzávetőlegesen Somogy és Zala megye határán a Balatonig, majd onnan a Vértesen át a Dunáig. Persze Számvéber Norbert kiadványai lassan azért szépen lassan kitöltötték az űrt, de alakulattörténetek terén különösen rossz a helyzet.

A Szabó-Szebenyi páros ebben a kötetben voltaképpen az 1. huszárhadosztály történetét meséli el nekünk megszervezésétől az amerikaiak előtti fegyverletételig az Enns folyónál. A téma persze nem teljesen új, de nincs előtérben, s aránylag kevesen ismerik a részleteket. Mivel Szebenyi hadszíntérkutatásait a Vértes hegységben végezte, óhatatlanul az itteni események állnak a kötet epicentrumában. A tudományosabb, összefoglaló jellegű első részben Szabó bőségben idéz visszaemlékezésekből, korabeli naplókból, s ahol tud, ott konkrét adatokat hoz a hadosztály alakulatainak felszereltségéről levéltári iratok alapján. Időrendben haladva meséli el a hadosztály történetét. Erősen támaszkodik Tomka Emil 2001-ben már kiadott naplójára, ami nem csoda, hiszen kiemelkedően részletes forrás. Tomka a 2/I. huszárosztály parancsnoka volt a Vértesnél vívott harcok idején, s érdekesség, hogy fia, Tomka Péter írta e könyv előszavát. A huszárhadosztály a magyar királyi honvédség krémjének számított 1944-ben, ez volt az egyetlen lovas magasabbegység a magyar haderőben, s nevével ellentétben nemcsak lovassági alakulatokat, hanem gépvontatású tüzérséget, páncélgépkocsis felderítő zászlóaljat és harckocsizó zászlóaljat is magába foglalt a tényleges lovasságon túl (amely természetesen már gyalog küzdött egyébként harchelyzetben).

A huszárhadosztályt igyekeztek a legjobban felszerelni, de ez nehezen ment, ráadásul idő előtt, és nem a magyar határok védelmében került először bevetésre. Eléggé ismert sztori, hogy a huszárok milyen bátran viselkedtek a varsói felkelés idején, nem tagadva meg a hagyományos magyar-lengyel barátságot. A szovjet partizánok elleni hadakozásban leharcolt alakulatot aztán Budapest előterében vetették be 1944 októberétől, majd hozzátették részüket a szovjet offenzíva lelassításához a Dunántúl északi részén. Itt, a Vértesben igen kemény harcok során álltak helyt három hónapon keresztül, nehéz terepviszonyok között, túlerő ellen. Szabó külön fejezetet szánt a szovjet atrocitások bemutatásának, amelyek különösen súlyosak voltak azon térségben, ahol sokáig állt a front. Borzalmas még olvasni is. Az erőszakhullám bemutatásához érdekes adalék hátrább az a rész, ahol egykori szovjet katonák emlékeznek vissza a harcokra, nem kicsit megszépítve a történéseket és bajtársaik viselkedését.

Ha a kötetben a történelmi minőséget Szabó Péter hozta, akkor a helyi fűszereket Szebenyi István adta ehhez. Nagyon érdekesek azok a felfedezések, melyek során a korabeli leírások segítségével sikerült azonosítania például Tomka Emil harcálláspontját, vagy azoknak a lövészárkoknak a vonalát, ahol annak idején olyan súlyos harcokat vívtak magyarok és oroszok. Ezek nagyon fontos dolgok, hiszen az idő vasfoga mindent felőröl, s lassan 80 év telt már el. A hadszíntérkutatás csak az utóbbi évtizedekben lett egyre fontosabb nálunk, de már komoly eredményeket produkáltak a kutatók. Azok az egyéni történetek is mély benyomást tesznek az olvasóra, mikor egy huszár családjához írt utolsó üzenetét olvashatjuk, vagy Csaba István lelkész levelét Marjay Tamás súlyos sebesüléséről annak édesapjához. Utóbbi történet különösen szívszorító, de felemelő is egyben, mert olyan emberi tartásról mesél, amely mindent képes jóra fordítani.

Remek, hogy a leírásokban szereplő katonákról a kötet végén rövid életrajzot kapunk, mint ahogy a felhasznált források és irodalom is bőséges. A források kapcsán természetesen a magyar anyag a túlnyomó, de szovjet levéltári hivatkozások is vannak. A kiadvány képanyaga szintén figyelemre méltó, mind a korabeli fotók, mind az egykori helyszíneken készült mai fényképek fontosak. A kötetet minőségi papírra nyomták, ami jót tesz a fotóknak. Egy kép ugyanis sokkal többet tud néha elmondani, mint egy nagyon részletes leírás. Egy csoportképen pedig ott az a bajtársiasság, ami a huszárt huszárrá tette.

Nagyon jó lenne, ha a huszárság visszakerülhetne (nevében) a mai honvédség állományába is. Bár anakronizmusnak és értelmetlenségnek tűnhet, de a hagyomány fontos dolog, és ne feledjük, hogy például a francia hadseregben ma is van huszárezred – méghozzá Bercsényi Miklós fiának, Bercsényi Lászlónak a nevét viseli... –, de az amerikai hadsereg is őrzi a lovasság hagyományait, hiszen a dandárharccsoportok felderítő alakulatait ma is a lovasszázadok adják. Elképesztőnek találom, hogy mi meg nem adunk erre, akiknél a katona sokáig szinte egyet jelentett a huszárral (nálam például a magyar történelem legjobb alakulatát is ők adják)!


Megtekintés az Online Katalógusban

2022.08.30