Érdekes dolog, mi az, amire a modern kor embere felkapja az erkölcsi érzékét. A Való Világok, nem titkolt bi- és egyéb szexuális viszonyok, kifordult EQ-jú vonzódások, szadizmus felé kacsingató etikai beállítódások jelenében mintha nemhogy kitolódna a tűréshatár, de egyre szélesedő szakadék jellemzi a talmi prüdéria és a „bort iszik, vizet prédikál”-attitűd mentén koordinálódó normális vélekedést.
Egyszóval ezen a téren is fennáll a kettős mérce intézménye: a civilizált erkölcsiségű, szem előtti életben megbotránkozást és végletes megütközést kelt az, amely a földalatti etikai normák mentén szerveződő érinthetetlenek (gazdagok, politikusok, művészek... stb.) létsíkján hétköznapian elfogadott és bevett gyakorlat. No comment, nem fáj a fejem. A (szép)irodalom területe hemzseg a jóérzésű kedélyeket felkavaró, nyíltan vagy burkoltan szexuális célzattal született, arra apelláló, mondanivalójához azt eszközként felhasználó művektől. Vegyük például a francia író-filozófus De Sade márkiról szóló műveket; a szintén francia művészettörténész Catherine Millet szabados szexuális kitárulkozását (Catherine M. szexuális élete 1-2.); Guillaume Apollinaire Tizenegyezer vesszőjét, amely elképesztően trágár, obszcén, vad, kegyetlen és nekrofil volta miatt az erotikus irodalom egyik csúcsteljesítménye, vagy mondjuk Vladimir Nabokov orosz származású amerikai író merészen pedofil Lolita-ját. Hiába a felháborodást szító beteges pornográfia, mind-mind művészeti értékkel bíró teljesítmények, függetlenül az erkölcsiség halálra sebzésétől. Nos, az említett irodalmi alkotásokhoz a kortárs írók közül immár Unni Drougge Fiatal fiúk dicsérete című erkölcsromboló provokációja is nagymértékben felsorakoztatható.
No de ki is az az Unni Drougge? A svéd író-újságíró 1956-ban született Lund városában. Ha finoman akarunk fogalmazni, elmondhatjuk, hogy ifjúkori élete nem nélkülözte a legkülönfélébb eszmei, kulturális és vallási behatásokat: orvosi családban nőtt fel, de otthagyta a középiskolát, egy kibucban vállalt munkát, az 1970-es évekbeli svédországi Zöld Hullám-tendencia egyik szószólójaként ráadásul pszichológiai ismereteket is szerzett, miközben 19 évesen ő alapította meg hazája első punkegyüttesét. Az egyik, 1980-as években indult underground magazin szerkesztője lett, mialatt férjével egy munkaerő-politikai célzatú szatirikus mozgalmat hozott létre, amely rendesen magára vonta a média figyelmét. Ma már azonban nem él együtt a kiadó és lapszerkesztő Mats Drougge-vel, akitől 5 gyermeke is született. Unni első könyve, az 1994-es Jag, jag, jag! (Én, én, én!) kultuszkönyv lett hazájában, a szerző ettől kezdve pedig a női önállóság és kitartás szimbóluma. Immár 12 megjelentetett könyvnél jár, a Fiatal fiúk dicsérete (2001) a hatodik a sorban.
A Fiatal fiúk dicsérete története nem komplikált, érzelmi, erkölcsi és pszichés rétegei azonban jócskán a mélybe húznak. Hella Hell jól menő (értsd: sikeres, sikkes, elismert, vágyott) reklámszakember, provokatív könyve révén pedig megosztó médiaszemélyiség is. Egyetlen titkolt-leplezett aberrációja azonban teljes magánéletére belsőleg átérzett stigmát nyom: a fiatal fiúkat, a 12-13 éves szeplőtelen férfi nimfákat szereti. Hell kisasszony jelenleg valóban kisasszony, néhány évig volt csak – „ferdeségét” palástolandó – férjnél, ám a frigyből közös lány maradt mementóul, aki immár elérte az oly zűrös kamaszkort. Hella egy templomi mise alkalmával figyel fel Jocke-ra, a koránál fizikailag sokkal (érzelmileg és értelmileg azonban nem) érettebb 13 és fél éves fiúra. Jocke családi helyzete több mint nem hagyományos: anyja jelenleg leszbikus párjával él együtt, egynemű frigyükből csecsemőt nevelnek, a fiú apja pedig exhernyós voltából kifolyólag egy vidéki rehabilitációs farmon dolgozik. A fiatal Jocke így – az ember legérzékenyebb életkorában – minden értelemben talajvesztett, nem csoda hát, hogy Hella Hell könnyen „becserkészi” őt. Szülői beleegyezéssel közös utazásra indulnak Európában, melynek során a nő anyagilag, érzelmileg és szexuálisan is igyekszik magához kötni Jocke-t, a formálható, megtéveszthető és neveléséhes fiú pedig nem ellenkezik, sodródni kezd a negyven feletti megrontó pótmamával, hogy kettejük utazása végül az elkerülhetetlen tragikus finisben érjen véget.
Utóbbi mondatommal azonban semmilyen végkifejletet nem lövök le, hiszen a regény úgy kezdődik, hogy Hella Hell jelenleg börtönbüntetését tölti kiskorú kihasználásának és megrontásának vétsége miatt. Ámen. Minden jó, ha jó a vége? Korántsem. Unni Drougge regénye egyfelől jóízlést felzaklató, másfelől azonban tanmese a szó elvonatkoztatott értelmében. Én mindenképpen elhatárolódom azoktól a véleményektől, miszerint ez a történet öncélú, polgárpukkasztó vagy mondjuk betegesen fiktív lenne. Nem. A Fiatal fiúk dicsérete olyan (valós) mese, amelyben két lélek vívja harcát, égeti meg magát, égeti el magát a másik személyiségének tüzében. Hella Hell beteges vonzódása társadalmilag természetesen elítélendő, de a naplószerű visszaemlékezés teljes mértékben, szinte orvosilag tárja fel a negyvenelmúlt nő érzelmi-szexuális ferdeségét – így nézve pedig már nem is annyira végletesen ellenszenves a karaktere. Jocke, a kis Joy-boy, a testileg érett Toy-boy már eleve ferde mintákat hozott magával a családjából: leszbikussá vált anya, heroinfüggő apa. Ő már sokkal, de sokkal korábban olyan lelki, érzelmi és szexuális sérüléseket szenvedett, amelyek kitűnő táptalajai a negyvenes nővel való viszonyának. Az igazi tragédia szerintem így nem Hella Hell mesterkedése, melynek folytán a gyermekmegrontás (visszataszító) bűnét követi el, hanem Jocke szocializációs folyamata, amely a születésekor indult. Kettejük utazása idővel oly módon fordítja meg a szerepeket, hogy Hella Hell bármit hajlandó megtenni annak érdekében, hogy a fiú „szeresse” őt, Jocke pedig ezáltal úgy irányítja a nőt, ami csak a ferde szocializációjából kitelik. Meglepő, de talán ez a regény legmorbidabb vonása.
Unni Drougge stílusa remek. Szemléletesen olvasmányos oly módon, hogy a tapintásig felajzott aktusok, vagy az utazás hajba kapó simogató szele kiverejtékez és kifúj a lapok közül. A szépíróvá lett egykori újságíró – akit erőszakos exférje olyformán is próbált távol tartani az írástól anno, hogy eltörte Unni ujjait, nehogy tollat tudjon ragadni – nagyon érti, hogyan kell úgy történetet mesélni, hogy az olvasó nyakig benne érezze magát. Lelkileg is. Az általa használt elrettentő, kivető eszközök fordítva sülnek el: még jobban magukba szippantanak. Drougge a két főhősön kívüli karakterei mélységesen dimenziósak, kívül-belül színesek, főleg az underground erkölcsiség szószóló figurái (excentrikus milliomosok, drogos modellek, „ferde” homoszexuálisok). Ebből a környezetből Hella és Jocke nemhogy kirí, de még mintha kapcsolatuk indoklását is megtalálná benne. Emiatt a Fiatal fiúk dicsérete nem személyes (úgy értem, személyekre szűkített) abnormális tragédia, hanem általánosítható látlelet a 2000-es évek érzelmi és szexuális dekadenciájáról. Ne feledjük persze, hogy már az ókori Rómában sem volt mindez másként, a „ferde hajlamok” nem a modern kor szülöttei – inkább az lehet a legdöbbenetesebb konklúzió, hogy az emberi lélek mélységei ezer évek elteltével sem tisztultak egy jottányit sem. Unni Drougge Fiatal fiúk dicsérete irodalmilag kellemes olvasmány, (ép) pszichésen már kevésbé. A regény kitűnően világítja meg azt a tényt, hogy egyetlen dolog sem tisztán fekete vagy fehér, sokkal inkább multitényezős szivárványszínű. Hella Hell és Jocke tekinthetőek akár a szabados modernség áldozatainak is, bár totális felmentést egyikük sem kaphat tőlem. Viszont én nagy örömmel üdvözlöm az emberi test azon regenerációs képességét, hogy egy (törött) ujj képes beforrni.