Az Alberttelep nevű borsodi bányásztelepülésen, 1954-ben született Urbánszki László ereiben természetközeli vér csörgedezik, hiszen mezítlábas, napcserzette-szélfútta gyerekkorából kikamaszodván a könyvek nyújtotta fantáziavilág oltalmával felvértezve lépett a felnőttkorba, ahol a dunai hajósvilág meghódítását követően a művészet-ipar határán munkálkodó batikolóként, majd – jelenleg is, az írás mellett természetesen – faművesként dolgozott. 2008 óta tanulja, és egyre inkább tudja az irodalom művészetét is, amely esetében a „magyar”, „történelem” és „széppróza” determináló koordinátái mentén épül fel, írói témájául rendszerint a középkort választva. Azonban korántsem hősi vonásokkal feltupírozott, hamis zománcot ígérő, csillogó legendák magasságába emelkedő (klasszikus) eposzi cselekmények kerülnek ki a kezei közül, hanem az embert mindig a középpontba állító történetek, ahol a széles értelemben pusztában vándorló-tekergő, érző individuumokat aktívan veszi körül a természet, amellyel sokkal jobb együtt, békességben élni, mint ráerőszakolni és megregulázni.

Urbánszki László első önálló könyve, a 10 elbeszélést (novellát) tartalmazó Odakint, a pusztában 2011-ben jelent meg frissen faragott, ugyanakkor nyelvünk szépségeinek elevenébe vágó stílusban festett prózával, amely nemcsak a szerző ötvenegynéhány évének hitét és látásmódját sűrítette magába, hanem jobbára elfeledett vérvonalunk értékeit és akaratait is. A magyarság felcsapott-felütött testszövete 2013-ban a Nemtelen nemesekben, első regényében folytatódott, ahol már egyfajta szándékolt, tudatosabb megszerkesztettség fedezhető fel a nyelvezetben, amely talán kevesebb szabadságot kínál, ugyanakkor – a felindultságtól függően – biztosabb gyeplőt vagy karikás ostort jelent úgy az író, mint az olvasó kezében. A Nemtelen nemesekben Urbánszki László vertikálisan és horizontálisan is kijjebb tágította azt a világképet, amelyet az Odakint, a pusztában lapjain még csak fel-felvillantott, hogy aztán a 2014-ben megjelent Vérszagra gyűl című regényével mind egy korszak története, mind a népünk vérébe kódolt attitűd, mind pedig nyelvi kultúránk öröksége régen olvasott testiséggel feszíthesse büszkén a mellkasát.

Szerencsére nem kellett sokat várnunk a folytatásra: a Fegyver csörög még 2014-ben testet öltött, továbbfűzvén az 1241-42-es tatárjárás utáni ország történetét, ahol a nyugati országrész megyéit ezúttal az Osztrák Hercegség akkori „uralkodója”, II. (Civakodó vagy Harcias) Frigyes próbálta „dézsmálgatni”. A mongol horda elől menekülő IV. Béla királyt 1241-ben Frigyes „vendégül látta”, és csak nagy váltságdíj, valamint három határmenti megye elzálogosítása után engedte szabadon. A tatárok üszkös romokat és megtizedelt magyarságot hagyván maguk mögött vonultak ki országunkból, s míg 1242 tavaszán királyunk Dalmáciában tartózkodott, Frigyes pökhendi magabiztossággal rohanta le Pozsony vármegyét a könnyű birtokszerzés és fosztogatás reményében. Csakhogy a sörvedelő, tohonya osztrák nemesek és lovagok jól szervezett, remekül fegyverzett katonái nem számoltak az elpusztíthatatlan tatár fenevadat, Erden bagaturt másvilágra küldő egyszerű, ámde rendíthetetlen benei „parasztokkal”…

Mert a mocsaras-flórás partmenti Benefalva jócskán kivéreztetett lakossága megingathatatlan ösztönöktől vértezve kapaszkodik mindabba, amit életnek nevezünk, így a tatárok tetemein át- és túllépve kacsingatnak a jövő felé. A mongol vész idején vezérré előlépett kocsmáros-katona Lados valahogy az „élen” ragadt, és a beneiek által befogadott, háborús pusztítástól megcsömörlött, bűnbánó útra lépett mordvinok szépen betagozódtak a falusiak közé. No de mihez is kezdjen ez a „pásztornépség” állatok nélkül? Szerencsére a sebhelyes arcú Levente felderítő útja során beleütközik egy jászok alkotta csapatba, akik végtelen sok szürke marhát legeltetnek a pusztán, a mordvinok pedig vezérükkel, Kerecsével az élen szívesen kapnának az alkalmon, hogy vegyenek néhány száz állatot maguknak, így biztosítván jövőjüket magyarföldön. Így hát 4 mordvin, valamint Lados és Levente útnak indulnak üzletet kötni az idegen származású, kun segédnéppel.

A bonyodalmak ott kezdődnek, hogy bár a jászok szívesen eladják jó pénzért néhány száz marhájukat, viszont cserébe olyasvalamit kérnek, amely nem áll a beneiek rendelkezésére, így a tatárverő hősök kénytelenek hosszabb útra kelni a Felvidék irányába, hogy megszerezzék az ellenértéket. Éppen ez idő tájt gondolja úgy II. Harcias Frigyes, hogy gátlástalan és mohó csapataival magyar földre teszi a lábát, megkísérelvén rátenni a kezét Pozsony vármegye kincseire. A benei csapat, amelyben a mordvinokon, illetve Leventén és Ladoson kívül a részeges, ám a jég hátán is megélő Labolcs, asszonya, a minden bájjal, bátorsággal és férfiügyességgel megáldott Szépa, valamint a kiskamasz Urla is helyet kap, útjuk során természetszerűleg sodródnak bele a csatározások kellős közepébe. „Küldetésük” közben nemegyszer erős kézzel kell kapaszkodniuk a szerencse fonalába, hogy életben maradjanak, s hol a rettenthetetlen pozsonyi megyésispán, Hont-Pázmány Ehellős kötelékében, hol az osztrákok által megtizedelt, bosszúra szomjas parasztok közé vegyülve kénytelenek szembeszállni a sebezhetetlennek tűnő idegen óriásokkal saját életük és a haza védelmében.

Urbánszki László tatárjárással kezdődő szériájának folytatása nem kevesebbet kínál, mint vért, verejtéket, kitartást és büszkeséget. Az előző könyvben megismert szereplők kontúrosra (ki)dolgozott jellemei egymást, és szerencsére főként az osztrák betolakodókat taszigálják a lapokon, melyikük képes élesebb rajzolattal az olvasó szívébe csimpaszkodni. A Fegyver csörög ilyenformán könnyen és jólesően válhatna a szereplők személyes portfóliójává, ám a karakterek dominanciája szerencsére a cselekmény dinamikájának síkján érezteti hatását, a történet megállíthatatlan lendülettel, tudatossággal és átgondoltsággal halad az osztrák-magyar csatározások harcmezején. A szerző dramaturgiai érzékét dicséri a több szálon futtatott eseménylánc, ahol természetesen szándékoltan enyhe sarkításokkal festett térfelek bontakoznak ki a már megszokott nyers és naturális ábrázolásmóddal.

A Vérszagra gyűl – most már véglegesen kiforrott – nyelvezete a folytatásban is a legapróbb fércvarrások nélkül borítja az olvasóra a megénekelt történet atmoszféráját, sőt, Urbánszki László rendkívül élvezetes módon fokozza a humor-faktort és a látszólagos könnyedséget egy fokozattal feljebb, éppen addig, hogy még ne menjen át a sztori paródiába hajló szatirikus élcelődéssé. A húrt tovább feszíteni már nem szabad, viszont a továbbiakban is ilyen intenzív peckességgel megtartani bizony nem lesz könnyű. Ez a kihívás azonban nem az olvasót terheli, a szerző eddigi irodalmi életútja azonban könnyen garancia lehet a színvonal fenntartására. Egy biztos, a Fegyver csörög – ahogyan az utószóban el is hangzik – történelmi háttere annyira közel áll a valósághoz, amennyire csak a szépirodalom keretei engedik, ami pedig a mondat második felét illeti („vagy amennyire a tehetségemből tellett”), ne legyenek kétségeink: megvan Urbánszki Lászlóban ez a talentum! Aki nem hiszi, járjon a beneiek után, mert jobb társaságot a magyar történelem hittel és emberséggel felfogott viharai között keresve sem lehetne találni.

Megtekintés az Online Katalógusban