823
Eszter hagyatéka
Galambos Krisztina ajánlata
Szépirodalmat filmre adaptálni mindig kockázat. Pláne, ha az eredeti mű abban az eredeti formájában tökéletes volt. Baj, ha túlságosan hű a műhöz, és az is, ha elrugaszkodik. Legyen önálló, de lengje be az eredeti szelleme. És leginkább: mindez eszünkbe se jusson közben. Az Eszter hagyatéka ilyen. Ez a film - és Márai Sándor hagyatéka is - azt a vonzó képet vetíti elénk, hogy Boldog Békeidők valóban voltak, és ez nem csak abban nyilvánult meg, hogy az országban jólét és kellemes közhangulat uralkodott, hanem elsősorban abban, hogy az emberi viselkedésnek kultúrája volt. Ez a történet - és Márai többi regénye is - azt hiteti el velünk, hogy akkoriban tiszta és tisztességes emberek éltek, akiknek erkölcsi alapállása megingathatatlan volt, és polgárságuk is valójában erre épült, nem a vagyonra. És bár ezt kétségkívül öröm nézni, azért néha bevillan Móricz Rokonok-ja, ami ugyanezt a korszakot fényképezi le egy másik szemszögből.
De hogyan lehet reprodukálni ezt a kifinomult kultúrát ma, amikor a lehető legtávolabb érezzük magunkat tőle. Valószínűleg pont úgy, ahogy Sipos József tette: egy olyan csapatot gyűjtött maga köré, amelyiknek nem kellett magyarázni, miről van szó. Minden tagja egy húron pendült, egyetlen csöndes egyetértésben végezte a dolgát. Rég láthatott a magyar moziközönség ilyen társulatot filmen: ennyi remek színészt, profi stábtagot, a szakmáját ilyen színvonalon művelő alkotót. De sosem elég, ha mindenki egyenként jó. Ha Nagy-Kálózy Eszter tökéletes, ha Törőcsik Mari élete minden tapasztalatát hozza egy pillantásban, ha Cserhalmi Györgynél senki nem lehetne alkalmasabb, ha Hámori Gabi kellően új hangot üt meg fiatalságával és követelőzésével. Az is kell, hogy mindenki pontosan tudja, hol a helye a rendszerben, mikor és mennyit kell játszania. És ez már a rendező dolga. Ennyi jó színészt - és a felét még fel sem soroltuk - nem könnyű úgy egyben tartani, hogy egyikük se akarjon "kiragyogni". Úgyhogy a főszereplők mellett talán még nagyobb tiszteletet érdemelnek azok, akik epizodistaként megteremtették a miliőt, akiknek egyetlen mondatuk vagy mozdulatuk mindent elárult: Eperjes Károly, Szilágyi Tibor, Udvaros Dorottya. A forgatókönyv egyébként kegyes volt hozzájuk: a nagy csoportjelenetek mellett mindenkinek jut egy-egy kettős, a főhősöknek pedig jár, ami minden színész álma: az élet nagy drámája.
És bár a film alapvetően színész-központú, nem mellékes, hány elsőrangú filmes segítette őket. Gózon Francisco képei ugyanolyan diszkrétek és finomak, mint a színészek arca. Szakács Györgyi és Szlávik István az ország legjobb jelmez-és díszlettervezője. Minden eredeti, nincs kosztüm- és kulissza-szaga, és minden tárgy (beleértve egy csodás oldtimert) az elsőrangú minőség levegőjét árasztja magából. A hang és a zene annyira belesimul a filmbe, hogy arról nem is tudok külön nyilatkozni, de mivel nem volt egyetlen bántó pillanata sem, így valószínűleg ezt is a legintelligensebb módon oldották meg. Ebben a vállalkozásban épp az a szép, hogy semmi és senki nem lóg ki belőle, vagyis Márai világa még nem veszett oda teljesen. És amíg azt reprodukálni lehet ezen a színvonalon, addig az országban sincs minden veszve.
2021.04.16
