A Hurts együttes két tagja, Theo Hutchcraft és Adam Anderson 2005-ben találkozott egy manchesteri szórakozóhelyen, ahol beszélgetésük fonala a zenéhez ért. Akkor határozták el, hogy létrehoznak egy zenekart. Ennek a formációnak az érdekessége, hogy néhány évig csak interneten tartották a kapcsolatot, így alkották meg dalaikat is. Adam a zenei alapot küldte el, míg Theo a vokál részt. Érdekes megemlíteni, hogy az orosz média kapta fel elsőként az egyik dalukat. Rengeteget elárul, hogy később az oroszországi turnéjuk során a fiúk nemcsak a nagyvárosokba, Moszkvába és Szentpétervárra látogattak el, hanem távoli szibériai települések kisebb klubjaiban is felléptek, és nyilatkozataikból az is kiderült, mennyit küzdöttek, mielőtt sikerült befutniuk. Művészetükre erőteljes hatással volt a Depeche Mode és Prince is.
2010-ben kiadták első lemezüket Happiness címmel, és máris megállíthatatlanul száguldottak a siker és ismertség felé. Sőt, robbantak! Azt mondják, egy különösen erőteljes bemutatkozás egyszerre áldás és átok is. A duót attól lehetett félteni, hogy nem tudják feldolgozni ezt a hirtelen jött népszerűséget és sikert. Szerencsére második lemezük, az Exile rácáfolt a félelmekre, ugyanis tökéletesen elkészített, izgalmas és változatos album lett, egészen új színekkel gazdagította a Happiness-szel felvázolt képet. Megmaradt a csapat alapvetően melankolikus hangvétele, az a fajta szomorúság, amely anélkül mutatja valamiképp elviselhetőnek az életet, hogy optimista, tetszelgő frázisokkal áltatna, és nem is a "ma még jól kibulizom magam, a holnap nem érdekel" önpusztító világa, hanem egyfajta nyugodt, sztoikus realizmus, amely mindenekelőtt szép, és szépségre is tanít. Ugyanakkor az új számokba bekerült mindaz, amit a nagyobb koncertek már egyértelműen sejtettek: a hangszerelési megoldások és általában a hangszerek változatossága, a dalok puszta megszólalásában is varázslatos külsőségekre utaló, tudatos hatáskeltés - és egyfajta rockosodás.
Ha első albumuk előképét részben a Pet Shop Boys-ban kereshetjük, akkor az Exile kétségkívül a U2 hangzásképét és felfogását olvasztotta magába. Az albumot indító és egyben címadó szám, az Exile kétséget sem hagy bennünk az elmozdulás iránya felől. Theo éneke több, mint nyomokban emlékeztet itt Bonó-éra, a ritmuskíséret - ténylegesen rockszerű dob és makacs, hangsúlyos basszus - feszes és szikár, a gyakorlatilag torzítatlan gitár The Edge sajátos stílusát idézi. És mindez nem korlátozódik erre az egyetlen szerzeményre, hanem újra meg újra felbukkan a lemezen. Ugyanakkor mégis minden jellegzetesen, összetéveszthetetlenül Hurts-ös marad. Egyes dalokat nehéz lenne kiemelni, mivel minden úgy tökéletes, ahogy az albumra került. Mégis akad egyetlen szerzemény, amely felé az egész anyag halad, és amelyben mindegy kicsúcsosodik a Hurts művészete. A Help című dal egy himnikus költemény, amely szépen és hatásosan építkezve egyszer csak felkap és elsodor bennünket titokzatos erejével. Az album mindenképp a popzene olyan felülmúlhatatlan remekművei közé tartozik, amit poprajongók, rockerek és más zenei műfajok kedvelői egyaránt élvezhetnek és megszerethetnek.
Tracklist:
01. Exile
02. Miracle
03. Sandman
04. Blind
05. Only You
06. The Road
07. Cupid
08. Mercy
09. The Crow
10. Somebody To Die For
11. The Rope
12. Help