369
Pop: Hurts - Exile
Szabó Szilvia ajánlata
A Hurts együttes két tagja, Theo Hutchcraft és Adam Anderson 2005-ben találkozott egy manchesteri szórakozóhelyen, ahol beszélgetésük fonala a zenéhez ért. Akkor határozták el, hogy létrehoznak egy zenekart. Ennek a formációnak az érdekessége, hogy néhány évig csak interneten tartották a kapcsolatot, így alkották meg dalaikat is. Adam a zenei alapot küldte el, míg Theo a vokál részt. Érdekes megemlíteni, hogy az orosz média kapta fel elsőként az egyik dalukat. Rengeteget elárul, hogy később az oroszországi turnéjuk során a fiúk nemcsak a nagyvárosokba, Moszkvába és Szentpétervárra látogattak el, hanem távoli szibériai települések kisebb klubjaiban is felléptek, és nyilatkozataikból az is kiderült, mennyit küzdöttek, mielőtt sikerült befutniuk. Művészetükre erőteljes hatással volt a Depeche Mode és Prince is.
2010-ben kiadták első lemezüket Happiness címmel, és máris megállíthatatlanul száguldottak a siker és ismertség felé. Sőt, robbantak! Azt mondják, egy különösen erőteljes bemutatkozás egyszerre áldás és átok is. A duót attól lehetett félteni, hogy nem tudják feldolgozni ezt a hirtelen jött népszerűséget és sikert. Szerencsére második lemezük, az Exile rácáfolt a félelmekre, ugyanis tökéletesen elkészített, izgalmas és változatos album lett, egészen új színekkel gazdagította a Happiness-szel felvázolt képet. Megmaradt a csapat alapvetően melankolikus hangvétele, az a fajta szomorúság, amely anélkül mutatja valamiképp elviselhetőnek az életet, hogy optimista, tetszelgő frázisokkal áltatna, és nem is a "ma még jól kibulizom magam, a holnap nem érdekel" önpusztító világa, hanem egyfajta nyugodt, sztoikus realizmus, amely mindenekelőtt szép, és szépségre is tanít. Ugyanakkor az új számokba bekerült mindaz, amit a nagyobb koncertek már egyértelműen sejtettek: a hangszerelési megoldások és általában a hangszerek változatossága, a dalok puszta megszólalásában is varázslatos külsőségekre utaló, tudatos hatáskeltés - és egyfajta rockosodás.
Ha első albumuk előképét részben a Pet Shop Boys-ban kereshetjük, akkor az Exile kétségkívül a U2 hangzásképét és felfogását olvasztotta magába. Az albumot indító és egyben címadó szám, az Exile kétséget sem hagy bennünk az elmozdulás iránya felől. Theo éneke több, mint nyomokban emlékeztet itt Bonó-éra, a ritmuskíséret - ténylegesen rockszerű dob és makacs, hangsúlyos basszus - feszes és szikár, a gyakorlatilag torzítatlan gitár The Edge sajátos stílusát idézi. És mindez nem korlátozódik erre az egyetlen szerzeményre, hanem újra meg újra felbukkan a lemezen. Ugyanakkor mégis minden jellegzetesen, összetéveszthetetlenül Hurts-ös marad. Egyes dalokat nehéz lenne kiemelni, mivel minden úgy tökéletes, ahogy az albumra került. Mégis akad egyetlen szerzemény, amely felé az egész anyag halad, és amelyben mindegy kicsúcsosodik a Hurts művészete. A Help című dal egy himnikus költemény, amely szépen és hatásosan építkezve egyszer csak felkap és elsodor bennünket titokzatos erejével. Az album mindenképp a popzene olyan felülmúlhatatlan remekművei közé tartozik, amit poprajongók, rockerek és más zenei műfajok kedvelői egyaránt élvezhetnek és megszerethetnek.
Tracklist:
01. Exile
02. Miracle
03. Sandman
04. Blind
05. Only You
06. The Road
07. Cupid
08. Mercy
09. The Crow
10. Somebody To Die For
11. The Rope
12. Help
2021.03.26
