A soproni Erdőmérnöki Kar jogelődje a Selmecbányán III. Károly által 1735-ben alapított Bányatisztképző Iskola, melyet Mária Terézia 1762-ben akadémiai rangra emelt. Az intézmény neve 1904-ben Magyar Királyi Bányászati és Erdészeti Főiskola lett. 1919-ben, miután Selmecbánya a megalakuló Csehszlovákiához került, a főiskola Sopronba települt át. A kötetet az Alma Mater menekülésének 100. évfordulóján, 2019-ben adta ki a Soproni Egyetemi Kiadó.
A kötet szerkesztője, Gál Péter József, alias KVHZY Sopronban végzett erdőmérnök, ő gyűjtötte össze a visszaemlékezéseket, készítette elő az újraközléseket is. A selmeci diákhagyományok eredete a középkorban alapított egyetemek diákéletéhez volt köthető, melyekben a céhek szokásainak egy része jelent meg. Egyik legfontosabb jellemzőjük, hogy az idősebbnek jár a nagyobb tisztelet. Az áttelepülés után a hagyományokat az önként szerveződött diákcsoportok fejlesztették és vitték tovább, az Erdőmérnöki, a Faipari Mérnöki, valamint a Közgazdaságtudományi Karok hallgatói ma is ápolják.
A könyv három fejezetre tagolódik. Az első a selmeci békeéveket idézi, a harmadik a soproni diákélet kiteljesedését. Köztük a második olyan személyek visszaemlékezéseit tartalmazza, akik Selmecbányán és Sopronban is voltak főiskolások. Az interjúalanyok elbeszélései elénk varázsolják a XIX. század második felétől a XX. század közepéig a diákéletet, a „firmák” és „balekok” mindennapjait. Különösen értékesek az 1919-21-es eseményeket felidéző történetek, melyek árnyaltabb képet adnak a soproni diákság szerepéről, akik a soproni népszavazást kiharcolták. A kötetet több tucat korabeli fotó, bibliográfia és névmutató egészíti ki.
A szerző úgy fogalmaz: „Nem tudományos művet szándékoztam készíteni, hanem inkább ahhoz alkalmas alapanyagot.” A létrejött szöveggyűjtemény ajánlható a volt és jelenlegi hallgatóknak, és mindenki másnak, akit megérintett a selmeci – soproni diákhagyomány.
