Fábri Zoltán eredetileg képzőművésznek készült, majd színészként, díszlettervezőként, színházi rendezőként dolgozott, később fordult figyelme a mozgókép felé. Filmjei az ember szabadságvágyáról, a múlttal való szembenézésről szólnak, és a huszadik század jelentős kordokumentumai. Ars poeticájában így fogalmazott: „ …annak érdekében próbálok filmeket csinálni, hogy az ember emberhez nem méltó megaláztatása, kiszolgáltatottsága ellen emeljek szót.” Fegyelmezett és precíz munkavégzésének, humanista életfelfogásának köszönhetően „japán tornatanárnak” hívta a háta mögött a szakma.

A szerző időrendi sorrendben mutatja be Fábri munkásságát. Élete kevésbé ismert szegmenseit is feltárja az olvasók előtt, így szól például a betiltott forgatókönyvekről és arról a 47 festményről, amelyek zöme filmes pályafutása után készült. Az előszót és a Hevenyészett önvallomás című írásának részleteit követően egy közel száz oldalas életmű-interjú következik, amely az Úgy éreztem, a film a kor művészete címet viseli. Barabás Klára 1989 áprilisa és májusa között a Magyar Filmintézet és Archívum munkatársaként életéről és munkásságáról faggatta a rendezőt.

A következő fejezet címe: Kisemberek a történelem viharában. Keletkezésük időrendjében elemzésekkel, idézetekkel és hivatkozásokkal kiegészített leírást olvashatunk a művész filmjeiről. Ezt követi a rendező 1954-ben megírt, tiltólistára került beszédének rövidített változata: Felkértek, megírtam. Elmondanom már nem volt szabad.

A könyv végéhez közeledve rokonok, barátok, ismerősök, munkatársak vallanak Fábriról az Emlékek, vélemények Fábri Zoltánról című fejezetben. Többek között felesége, Apor Noémi színésznő, unokájuk, Fábri Péter, valamint Bacsó Péter, Garas Dezső, Törőcsik Mari. Végül a szerző felsorolja a rendező filmjeit, díjait, kiállításait és a róla szóló dokumentumfilmeket. A kötetet válogatott bibliográfia és képjegyzék zárja.

Megtekintés az Online Katalógusban