Olyan magyar filmet látunk, amelyet már megszokhattunk az utóbbi évtizedekben, ha nyers és sarkított, kispolgári életet elmesélő-boncolgató alkotással találkoztunk. Abszurd élethelyzetek, abszurd humor, néhol börleszkszerű „tömegjelenetekkel”. Sőt, még egy vadnyugati – egyébként kitűnően eltalált – jeleneten is mosolyoghatunk, az idegen kocsmába toppanásakor. Eltúlzott minden és mindenki, de így válik igazán valószerűvé az egész. Keretes a mű egy előrevetett rész-véggel, van kezdete és van végződése, ezáltal érzékelteti a történések rendkívüliségét.

A történet egyetlen mondatban összefoglalható: egy, a faluba érkező fővárosi fiatal megjelenése (törvényszerűen) felforgatja a megszokott élet módját, ritmusát. Úgy pedig főképp, hogy viszonyt kezd a kocsmáros lányával, akire pedig a falucska kirúgott rendőre pályázik, eleddig nem sok sikerrel. Az idegen Portugáliába készül, amolyan (élet)művész sorsot szánva magának, elszökve dúsgazdag barátnőjétől (feleségétől?). A történet tehát csekély, semmi rendkívüli nincs benne, viszont a párbeszédek hajtóereje nem mindennapi. Persze ne számítsunk kerek, szép magyaros, teljes, bővített mondatokra, mert valamelyik mondatrész szinte mindig hiányzik a dialógusokat felépítő mondatokból. A káromkodások pedig önmagukért beszélnek.

A karakterek adnak lökést a film egészének. Árnyalt személyiségekkel, árnyalt érzelmekkel – melyek aztán végül bennünk bomlanak ki a maguk teljes sokszínűségében. A Kocsmáros (Csuja Imre), aki hasán szétfeszülő, összegombolhatatlan favágó ingében próbálja helyes irányban tartani, vagy legalább visszaterelni oda az eseményeket. Masni (Pelsőczi Réka), a lánya, aki 25 éves fiatalságával még a tiszta romlatlanságot képviseli a kocsma törzsközönsége között. Retek (Lengyel Ferenc), a kirúgott rendőr, aki a faluba tévedt autósokra egyébként jogtalanul kirótt bírságokból akar meggazdagodni, s nem mellékesen Masni udvarlójának vallhatja magát. Csipesz (Kelemen József), a fővárost megjárt, magát nagy-nagy tehetségnek tartó, baseballsapkás léhűtő. A pap (Kovács Zsolt), aki két Unicum között elherdált labdarúgó tehetségéről mereng. Sátán (Varga Zoltán), a szinte mindig merevrészeg néma árnyék, aki folytonosan az események középpontjában settenkedik egy-egy újabb vörös-fröccsre vagy bármi egyéb alkoholra áhítozván, miközben a „Szar az élet” nihilista filozófiáját vallja. Jucika (Szirtes Ági), Csipesz elhanyagolt felesége, aki képtelen úgy leszállni rozzant biciklijéről, hogy ne egy esőhordóban vagy éppen a tónak nevezett mocsárban landoljon. Leginkább ő az, aki képes részegségben felvenni a versenyt Sátánnal. Bece (Nagy Viktor), a fővárosi idegen fiú, aki a falubeliek együgyű szemében csupa-csupa rejtély, ám mielőttünk nyilvánvaló, hogy csak egy magával bármit kezdeni képtelen, rögeszmés, felszínes alak. És végül Bece felesége (Ónodi Eszter), a minden tekintetben sík milliomos lányka. Ezt a szedett-vedett jellemkáoszt Sátán fogja össze - ő egy biztos kiindulópont, mindig megtalálható, ő visz nyugalmat az érzelmek és események hullámzó változásába.

A Portugál képileg sem szakít a bevett magyar filmkészítéssel. Néha-néha meglepő beállításokban, Tímár-féle bevágásokban gyönyörködhetünk, de az igazi magyar sajátosság a képek szerkezete. Nincs nyugalom a kompozícióban, mindig félbe van vágva valami vagy valaki: a beszélő fél alakja hiányzik vagy éppen a feje; karok, lábak, tárgyak kilógnak a képből. Ezzel hangsúlyozottá válik a nyomokban dokumentarista jellegre emlékeztető naturalizmus, vagyis a valóságosság. A díszletek hiányoznak (üres a kocsma, mint egy raktár), a világítás szegényes, akárha egy Dogma-filmet néznénk. Semmi nincs, ami kirína ebből a szegényes falusi környezetből, köszönhetően az alacsony költségvetésnek és a rendező, Lukáts Andor szakértelmének. A főcímdal, ami a film elején és végén egyaránt hallható (keret!), nagyon eltalált, remek a szövege és a zenéje (latinos betétek) egyaránt. Ez egy kicsit mesejelleget ad a filmnek, amolyan „egyszer volt, hol nem volt” attitűdöt.

Összefoglalva: a Portugál remek magyar komédia. Egy kicsit abszurd, egy kicsit groteszk, de nagyon-nagyon valós. S miután feláll az ember a vászon vagy a képernyő elől, már csak egyetlen kérdés motoszkál benne, amire talán sosem fog választ kapni: Mit rejt Sátán piros nejlonszatyra, amitől sosem válva meg, állandóan a jobb kezében lóbál?

Megtekintés az Online Katalógusban