48
Németh Attila: Művészek és pszichopatológia
Vass György ajánlata

nemeth-attila-muveszek-es-pszichopatologiaLángész és őrület bizʼ közeli, / S szál ösvény, mi kapcsukat szétszeli.” (John Dryden) Minden idők egyik legfontosabb, legkifejezőbb és legsokrétűbb – önmagán messze túlmutató – bölcseleti gondolatát idézzük Karl Theodor Jaspers német pszichiátertől és filozófustól: „Az igazgyöngyöt mindig a gyöngykagylónak egy betegsége hozza létre, és a gyöngykagyló leírásához, keletkezésének ismeretéhez szükséges ennek a betegségi folyamatnak a leírása is, de vajon kevésbé szép, ragyogó és értékes-e a gyöngysor egy szép női nyakon, ha ezt tudjuk róla?

Ez nyilván megosztó és erősen szubjektív felvetés, de érdemes a válaszon elgondolkodnunk, ami természetesen majd belátáson alapuló belső munka lesz. Németh Attila (1954) az egyik pólusú válasz kikristályosításához ad könyvében egyszerre lefegyverzően érdekes, izgalmas és roppant gazdag ismeretanyagú, ugyanakkor óhatatlanul felkavaró és nyomasztó, de tényszerű és hiteles útbaigazítást. Sokak számára bizonyára meggyőzőt is.

A szerző pszichiáter, neurológus, addiktológus, klinikai farmakológus, pszicho- és hipnoterapeuta, az Országos Pszichiátriai és Addiktológiai Intézet (OPAI) főigazgató főorvosa, kandidátus, a mai magyar pszichiátria egyik legismertebb és legjelesebb képviselője. Több mint száz tudományos cikk és könyvfejezet, tucatnyi könyv szerzője, ill. társszerzője, aki egyben kiváló előadó, s egyre közismertebb szereplője a nyilvánosság fórumainak is.

Műve arról a kapcsolódásról szól, amikor a tehetség, a kiemelkedő kreativitás, a zsenialitás gyakorta együtt jár lelki kiegyensúlyozatlansággal, komoly pszichés zavarokkal, vagy akár pszichiátriai betegséggel. E téma ősidők óta foglalkoztatja az embereket. Szakirodalma is hihetetlenül gazdag. Németh Attila könyvében lenyűgöző szakmai felkészültséggel mutat be művészi sorsokat és alkotásokat, tűpontosan világít meg pszichés tüneteket, és ábrázol plasztikusan egyéni szenvedéseket és tragédiákat. Értékelő elemzésekor eredeti dokumentumokra támaszkodik tárgyilagos megközelítéssel, hihetetlen megértéssel, együttérzéssel, tapintattal és empátiával, kiforrott és gördülékeny stílussal, nagyon emberi hangvétellel, jól egyensúlyozva a laikusok számára is emészthető és a szakmailag is korrekt nyelvezet között.

Közismert alkotóművészek életvezetésén keresztül mutatja be, hogyan gondolkodik egy pszichiáter, hogyan diagnosztizál, hogyan értelmez egy-egy életeseményt vagy tünetet, minden életrajzot egy anamnézisnek (kórtörténetnek) tekintve. Rendkívül izgalmas élmény ez a hozzáállás, ami egyszerre szól a pszichiátriai kórképek összetettségéről, a diagnózis nehézségeiről és a pszichiáter felelősségéről. Maga a szerző is kiemeli, hogy a pszichiátriai diagnózisokat nem stigmának kell tekinteni, hanem olyan fogódzónak, amely alapján a megfelelő kezelést el lehet kezdeni.

A könyv a kreatív megközelítés magasiskolája. A szerteágazó, bonyolult és szövevényes viselkedési devianciák között próbál rendkívül igényesen, széles körű kulturális kitekintéssel, művelődéstörténeti beágyazottsággal, imponáló szakmai ismerettel, érzékenyen, fegyelemmel és alázattal rendet teremteni úgy, hogy a dokumentumok alapján feltárt pszichés tüneteket valamilyen nagyobb pszichiátriai betegségcsoporthoz sorolja. Hat kórkategória 21 konkrét betegségéhez 23 részletesen kielemzett magyar és külföldi művészt (képzőművészt, zeneszerzőt, írót-költőt) kapcsol az alábbi rendszerben. Pszichotikus zavarok: Gulácsy Lajos, Hölderlin, Van Gogh, Csontváry, Rousseau; hangulatzavarok: Reményik Sándor, Babits Mihály, József Attila, Juhász Gyula; szorongásos zavarok: Munch, Kosztolányi, Karinthy Gábor, Michael Jackson; szenvedélybetegségek: a Cholnoky testvérek (Viktor, Jenő és László), Csáth Géza, Dosztojevszkij; neurokognitív zavarok: Ravel; személyiségfejlődési zavarok: Frida Kahlo, Dalí, Rilke, Modigliani.

Minden művészportré azonos szerkezeti elvek alapján készült. Az egyes fejezetek élén az adott betegségcsoport megnevezése és rövid orvosi leírása áll. A konkrét bemutatás az alkotó nevével, betegségének pontos megjelölésével (diagnózis) és egy tőle származó önazonos, mottószerű idézettel indul. Ezt követi az életmű jelentőségének rövid összegzése (Névjegy), majd egy részletes életrajz, természetesen feltérképező pszichiáteri szemre fókuszálva (Életút). Ezután jön a művészi tevékenység értékelő bemutatása (Művészetéről) és a betegség részletes leírása és elemzése (Pszichiáter szemmel). A fejezeteket rövid szakmai összefoglaló zárja többnyire azzal a kioldódással, ha az alkotó ma élne, mit tehetne érte most az orvostudomány. Minden fejezet speciális erőssége a több mint 300 képből álló rendkívül igényes illusztrációs bázis (életrajzi és művészeti vonatkozásban), ill. a nagyon gazdag eligazító-elmélyítő szövegközi idézetek. A fejezeteket bőséges jegyzetapparátus, magát a kötetet imponáló irodalomjegyzék zárja.

Németh Attila többrétegű célt tűzött ki maga elé könyvével. Szeretné a művelt és fogékony laikusokkal megértetni és megszerettetni a pszichológiai gondolkodást, és meggyőzni őket arról, hogy a pszichiátria is ugyanolyan része az orvostudománynak, mint a belgyógyászat, a sebészet vagy a neurológia. (A pszichiátriai betegségek során is az agy bizonyos területeinek a működése változik meg, csak még nem lehet teljes pontossággal lokalizálni a zavart.)

Bevezetőjének tanúsága szerint – némi töprengés után – megváltoztatta könyvének befogadói célközönségét. Arra jutott, hogy végül is elsősorban azoknak szánja művét, akik valamilyen módon szemben állnak a pszichológiával, akik szerint nem szabad foglalkozni az alkotó személyiségével, különösen annak pszichés zavaraival. A leghatározottabban eldöntötte, hogy igenis elsősorban azokat szólítja meg könyvével, akiknek előítéleteik vannak a pszichiátriával szemben, s akik nem szeretik a pszichés okfejtéseket és magyarázatokat.

Mindezzel egy bizonyos aggodalmát is elcsitította a szerző. Mert jogos lehet abbéli meggyőződése, hogy nem fog senkit elriasztani a bemutatott művészek alkotásainak élvezetétől, sőt, figyelmet fog ébreszteni irántuk, és kedvet fog csinálni a további műélvezetre és elmélyedésre. E téren bizonyosan igazolódni is fog Németh Attila megfogalmazott hite: e különleges „boncoló” találkozás után az olvasók még jobban fogják érteni, értékelni és szeretni a szerző által kitárulkoztatott művészeket, s talán ezzel együtt a pszichológiát is.

A könyv egyik különleges értéke felemelő érzékenyítő erejében rejlik. Amivel azt a célt is szolgálja, hogy valóban érzékenyítse, megértőbbé és együttérzőbbé tegye az olvasót, a társadalmat azon pszichiátriai betegek iránt, akik esetleg kiemelkedő kreativitásra és kulturális értékteremtésre nem képesek. Ugyanakkor, talán éppen ezért, vigasztalást és felmentést kaphatnak azok, akik saját zavaraikat zsenikben ismerhetik fel.

A könyv minden érdeklődő számára ajánlható. Egyrészt azért, hogy az olvasó ráérezzen azon érzékeny adottságokra, amelyek által a bemutatott művészek a világ ingereire reagáltak emócióik, percepcióik és intellektusuk által. Másrészt azért, hogy az olvasó számára nyilvánvaló legyen, hogy a hatalmas életművek sokszor csak egyéni szenvedések árán jöhetnek létre, s a lelki kín kitermeli – mint a sebzett kagyló – az igazgyöngyszemeket.

E könyv kinyitva egy kaput, kulcsot ad egy különleges tanúságtevő beavatottsághoz. Jaspers példázata után Picasso gondolata is erős impulzusokat adhat ehhez az élményhez: „Nem elég, ha ismerjük egy művész munkáit. Azt is tudni kell, mikor csinálta, miért, hogyan, milyen körülmények között. Egyszer majd biztosan kialakul egy új tudomány, talán ʼembertudománynak’ fogják hívni, amely arra törekszik, hogy az alkotó emberen keresztül mélyebben behatoljon az emberbe.


Megtekintés az Online Katalógusban

2019.06.04