54
Zongoralecke
Szilvási Krisztián ajánlata

zongoralecke

Egy cseppet sem kellemes, ha beléd másznak a hangok” - mondja egy idős, viktoriánus, abroncsszoknyás hölgy az új-zélandi őserdő mocsarában a XIX. században. A mondat mindennél jobban érzékelteti, miről is szól Jane Champion filmje. Ada (Holly Hunter) és zongorája, melyen csupa szívből, a merev szabályokat feledve játszik, egy. Mivel Ada néma, a zongora (és a zene) az, amivel képes érzelmeit kifejezni.

A vágy, a szeretetéhség, ami végül is a Zongoralecke központi motívuma: harmonikus, már-már túlontúl realisztikus, szégyenlős. A „szerelmi” háromszög, ami Ada, újdonsült férje, Stewart (Sam Neill) és a maorik életformájához idomuló George (Harvey Keitel) között zajlik, nélkülöz minden fennköltséget. Idézőjeles a szerelem kifejezés, mivel a dzsungel rengetegében nehezen talál utat a gyengédség. Ám végül mégis. Meglepetésre nem a hagyományos brit gentleman Stewartnál, aki birtokolni akarja Adát, hanem a hatalmas, nyers erőt sugárzó George-nál. Persze, hogy Ada - aki ki van éhezve az érintésre - az utóbbit választja.

Nagyszerű film a Zongoralecke. A történet ugyan nem száguld előre veszettül, mégis ez a lassú kibontakozás az, ami megfog. Az érzelmek felszínre törése olyan óvatos, hogy az már tökéletes. Jane Champion, hogy művét a legmagasabb fokra fejlessze, két fő eszközzel él: az emberi arcmimikával, ami olyan kifejező végig a filmben, mint egy némajáték (Ada esetében az is), valamint a színek játéka. A színek a film feléig teljesen mattok, hidegek (barna, szürke, fekete), ám mikor az érzelmek kezdenek virágot bontani, rögtön megjelenik a piros, a kék, a zöld. Innentől aztán végig hullámzanak, hol vissza a szürkeségbe, hol előre a melegségbe, a lelki rezdülések vizuális megjelenéseként.

Ada, mivel néma, a zongorán keresztül beszél. A zene teszi teljessé lényét, s persze ez az, amit ez a környezet nehezen ért meg. A jelenetek többségében Holly Hunter egyedül van a zongorával (amin igazából is maga a színésznő játszik), és itt értjük meg mélységesen mély magányosságát. George pedig, termete, vonásai ellenére gyengéden szeretne szeretni - persze, hogy egymásra találnak. A két férfi karakter, Stewart és George közti különbséget rögtön Adával való első találkozásukkor megsejthetjük - Stewart: „Milyen kicsi”; George: „Fáradtnak tűnik”.

A színészek kiválóak: Holly Hunter, a melankolikus, mozdulatlanságba dermedt Ada, és lánya szerepében az impulzív, életteli, vidám Anna Paquin. Határozott ellenpólusokként egészítik ki egymást. Nem csoda, hogy mindketten Oscart kaptak. Harvey Keitel is szenzációsan játszik, a magányosság élő szobra az életvidám maorik között. Sam Neill hármójuk alakítása mellett elszürkül, nem tud elegendő életet csempészni karakterébe.

A Zongoralecke megható, valóságos és elgondolkodtató film festményszerű képekkel, éles kontrasztokkal (jellemek, színek) és a meztelenségnek egy olyan harmonikus, tiszta ábrázolásával, amely az ókori görög szobrokra emlékeztet. A vágy, a szenvedély olyan letisztult és valóságos, mint az új-zélandi őserdő őszinte, romlatlan naturalizmusa. Amelyet még nem tett tönkre az ember azzal, hogy zsíros ujjlenyomatát gyógyíthatatlan billogként nyomta rá a természetre. Ha ezt a filmet igazán meg akarjuk érteni, nem elég látnunk, át kell éreznünk. Mint Ada a dallamokat.


Megtekintés az Online Katalógusban

2020.08.14