208
Robert Capa: Kissé elmosódva - emlékeim a háborúról
Horváth Gábor ajánlata

robert-capa-kisse-elmosodvaSzélhámosoknak áll a zászló a mai világban, gondoljunk csak a tévé sarlatánjaira, akik némi telefonos percdíjért cserébe eladják nekünk a nagy semmit: Alexander mágus kielemzi a (macska) karmát, vagy Tihanyi doktor kioperálja a gerincedet a hátadból, míg görnyedsz a készülék előtt. Sokan megmosolyogjuk ezt, mondván: ügyes. Ahelyett, hogy azt mondanánk: gonosz. Robert Capa is így kezdte valaha, hiszen mikor saját nevén (Friedmann Endre) nem tudta eladni fényképeit, kitalálta az egyébként nem létező Robert Capa figuráját, aki állítása szerint egy zseniális amerikai fotóriporter. A trükk bejött, Friedmann pedig ezen a néven jutott el a világhírig.

Capa könyvéből ugyanez a bájos hamisság árad. Az ember szeretné elhinni, hogy a benne leírtak megtörténtek, ugyanakkor érzi, hogy ez így túl kerek. És joggal. A Kissé elmosódva még Capa szerint sem igazság, hanem annak egy kicsit feltupírozott változata, azon néha túllép vagy ellép mellette. Noha saját második világháborús ténykedését írja meg, belevisz egy szerelmi szálat, itt-ott kiszínezi az eseményeket, és valahogy mégis életszagú marad. Nem meglepő, hogy a valóság és fikció bójái között szlalomozó Capa eredetileg forgatókönyvet akart írni a könyvből, hogy aztán film készülhessen belőle. Meggyőződésem, hogy kiváló film lehetne belőle.

Capa karaktere számomra olyan, mint Chandler Philip Marlowe-ja. Kemény, humoros, igazi macsó, ugyanakkor mély filozófus rejtőzik e látszólagos könnyedség mögött. A fényképésszel ott lehetünk egy ejtőernyős csoport bevetésén Észak-Afrikában, sárban dagonyázhatunk Olaszországban, végül partra szállhatunk Normandiában. Utóbbi kétségtelenül a legkeményebb része a könyvnek, hiszen ő volt az egyetlen fotós, aki az első hullámmal landolt 1944. június 6-án. Más kérdés, hogy fényképeinek zöme előhíváskor tönkrement. Csak másfél órát töltött az Omaha partszakaszon, de az is éppen elég volt neki.

A sztori egy romantikus fonalon gurul egyik háborús helyszíntől a másikig, amely fotóriporterünk és Angliában megismert szerelme, Elaine – akit piros haja miatt Pirinek becéz – között dúl. Kétségtelenül ez a hiteltelenebb része a történetnek, de nem ront rajta. A könyv humora is jó, Capa képes a ténykedését felülről szemlélni, kellően kritikus magával szemben is. Nagyon vicces, mikor letolt nadrággal a dolgát végezve észreveszi, hogy aknamezőre került, és nem mer megmozdulni az aknamentesítő csapat érkezéséig. A nevetésemet persze beárnyékolta, hogy tudtam, Capa végül egy aknamezőn vesztette életét Indokínában 1954-ben. A kötetben, mint háborús forrásban, megtalálhatóak a visszaemlékezések hibái, a kisebb tévedések, de ez ennek a forráscsoportnak mindig a sajátja.

Valójában nagyon rövid kis füzetecske ez a fiktív emlékirat (a 243 oldal jelentős részét teszik ki a fényképek), ugyanakkor a stílusa remek, pillanatok alatt kivégzi az olvasó. Nem nagyon hiszem, hogy lenne, aki csalódik benne. Kivéve persze, ha az olvasó túl komolyan veszi.


Megtekintés az Online Katalógusban

2018.11.06