A történész – hivatásából eredően – folyamatosan a múltba tekint, így kutatva letűnt idők eseményeit és folyamatait, de feltett kérdéseit és célirányos közelítését egyszerre formálja saját kortársi környezete és szakmájának időközben született újabb eredményei. A történettudomány utóbbi másfél évszázadának története ezért volt egyszerre a modern nemzetállamiság és a civilizációs multikulturalitás felgyorsult formálódásának periódusa. Eközben öltött a történetírás valódi szaktudományos arculatot, és jött létre máig tartó differenciálódása révén tudományterületi sokfélesége. A hagyományos politikatörténet-centrikussághoz képest önállósult az elmúlt évszázad folyamán a gazdaság-, a társadalom- és a kultúrtörténet tudományága, ill. folyamatosan követelt magának hasonló szuverén elismertséget a köznapi történelem, a nőtörténet, a történeti demográfia, a mentalitástörténet, a mikrotörténelem vagy éppen a pszichohistória. Sőt, a töretlen szakági innováció révén olyan új csapásirányok is születtek (továbbra is csak a megnevező említés szintjén), mint pl. a new social history, a kliometria vagy a neoinstitucionalizmus.

A folyamatos szakmai megújulásnak további jeles inspirátorai a különböző történészi iskolák, irányzatok és tudományos műhelyek is. E folyamatban különösen megtermékenyítő hatású és befogadásra kölcsönösen nyitott volt a történetírás és bizonyos társadalomtudományok (szociológia, szociálpszichológia, szociolingvisztika, kulturális antropológia stb.) egymásra találása és együttműködése. Így természetes módon megszületett, s azóta is él és virul, a társadalomtudományos történetírás. Ennek egyik kis ága, a szociálpszichológia egyik hajtása a „bűnbakológia”.

Társadalmi korszakokat – különösen a gyors és gyökeres változásokat vagy a súlyos válsághelyzeteket – divatos nyelvi fordulatok, szavak és kifejezések kísérnek, alkalmanként akár jellemeznek is. Ezek a nyelvi „nyomjelzők” mindmáig beszórják napjaink történelmét és közéletét. Beszédes tünetei és lecsapódásai a közvéleményt hevesen foglalkoztató kérdéseknek vagy a társadalom mélyebben lappangó fejleményeinek. Olykor inkább az értelmiségi közérzület termékei, máskor szélesebben hullámzó közhangulatok tünetei. Vagy esetleg egyértelműen a személyes szféra célpontjai.

A közelmúlt évtizedeiben e nyelvi divatok figyelemre méltó új elemmel bővültek: a bűnbak, a bűnbakképzés és bűnbakállítás szavaival. Közéletünkben rendszeresen előkerülnek ezek a kifejezések; a politikai köznyelv és a publicisztika gyakori divatszavai lettek. Ott vibrálnak a mindennapi indulatokban és különféle érzelmi reakciókban. Manapság is indulatgerjesztéssel, politikai célzatossággal, koncepcionális indítékkal újra és újra indukálják azokat a feltételeket, amelyek kedveznek a bűnbakállításnak.

A bűnbakjelenség egyetemes, mind történelmi, mind pedig társadalmi metszetben. Mai tudásunk szerint nem ismerünk sem olyan társadalmi egyesülési és tartós együttélési módot, sem olyan korszakot, amely ne ismerné a bűnbakjelenséget. Időszakonként azonban – miként napjainkban is – mintha a megszokottnál hevesebbé válna az iránta megnyilvánuló igény. Maga a bűnbakképzés szerteágazóan elburjánzó sokféleségével „gazdagította” a történelmet. És egyes kortárs történészek már idesorolják a – találóan posztmodern jelzői utalással említett – közéleti karaktergyilkosságot is. A bűnbak a civilizáció hajnalától tetten érhető előítéletes gondolkodás korai idoljaként született, hogy aztán mindig újraizmosodva, mindent túlélve, a mégoly racionális közértelmesség közepette is – néha már-már tobzódó jelleggel – tovább virágozzék. Napjainkban is gyakorta tanúi lehetünk aggasztó és visszatetsző aktivitásának.

A bűnbak mint történelmi jelenség vizsgálata korántsem egyszerű feladat, ugyanis ahogy az emberi történelem során oly sok minden, úgy a bűnbakképzés gyakorlata is átalakult az idők során. Eszköztára – a könyvnyomtatás, a tömegmédia, majd az informatika hozta kommunikációs forradalmak során – folyamatosan bővült; a bűnbak jellege, jelentése, meghatározása, kialakulása pedig a korok igényeinek, ill. társadalmi viszonyainak megfelelően változott. A bűnbakképzés történetének kutatása tehát összetett feladat, amely nagyszámú, különböző korokat különböző módszerekkel kutató történész, szociológus és pszichológus részvételével valósítható meg a legjobban.

A szakmai korrektség okán feltétlenül le kell szögeznünk: a történetírás évszázadai sem mentesek a bűnbaknézőpontot érvényesítő elbeszélésektől. A teológiai gyökerű megközelítésektől a szaktudományos felvértezettségig a téma művelői ugyanis nem mindig idegenkedtek a bűnbakokkal színezett múltrekonstruálástól. Hiszen az előítéletes gondolkodás nem kor-, rendszer- vagy „műfaj”-specifikus. Valamilyen szinten és felületen érintkezik egymással az aktuális jelen közállapota, a történeti-politikai közgondolkodás és a hivatalos történetírás. Jó példa erre a magyar rendszerváltás időszaka, elsősorban a század(ezred)forduló évei, mikor is azért kínált termékeny táptalajt a kor a bűnbakkereső múltértelmezéshez, mert az éppen magunk mögött hagyott század számos és sokféle kibeszéletlen egyéni-közösségi traumát hagyományozott ránk. Így teljesen természetes, hogy a történészek körében – túl az egyéni kutatói érdeklődésen is – felmerült az igény arra, hogy szakmai vita tárgyává tegyék az előítéletesség, a „bűnbakolás” témáját. Ezt az elhatározást aztán komoly tettek követték.

A történet végül is három lépcsőben bontakozott ki: egy meghívásos konferenciával indult 2012. március végén Pécsett Bűnbakképzés és történetírás a 20. századi Magyarországon és Európában címmel, majd alig öt hónap múlva egy újabb, sokkal nagyobb szabású konferencia következett augusztus 17. és 21. között Zánkán Bűnbakok az európai és a magyar történelemben címmel, végül pedig egy impozáns könyv formájában megjelent a konferencián elhangzott előadások szerkesztett írásos anyaga, mely mostani ajánlónk tárgyát képezi.

A Gyarmati György – Lengvári István – Pók Attila – Vonyó József szerkesztette kötet 40 tanulmányt tartalmaz. Az írók többsége történész, de a téma speciális jellegéből adódóan a szerzők között képviselteti magát művelődés-, eszme-, egyház-, gazdaság-, had- és jogtörténész, társadalom-, kisebbség- és életmódkutató, szociálpszichológus, történeti pszichológus, levéltáros, könyvtáros és politológus. A tanulmányok szerkezetileg három tematikus egységet alkotnak. Az első: Bűnbakképzés a társadalomtudományok szemszögéből; 8 tanulmány 110 oldalon. A második: Bűnbakok az egyetemes történelemben; 10 tanulmány 110 oldalon. A harmadik: Magyarország történetének bűnbakjai; 22 tanulmány 310 oldalon.

Az egyes részekből érdemes külön-külön is kiemelni néhány írást. Az elsőbe a bűnbakképzés társadalomtudományi megközelítéseit elméleti igénnyel prezentáló módszertani-historiográfiai munkák tartoznak. A bűnbakkérdés fogalmát, annak vizsgálati és kutatási módszerét járják körül a szerzők sok-sok esetutalással. Ilyen például a magyar történeti gondolkodás bűnbakjai, a szociálpszichológia „bűnbakológiai” megközelítései, a történetírói ítélkezés szerepe, a bűnbakkeresés a nyugati világban, a hősök és bűnbakok a weimari Németországban. A fejezetből speciális érdeklődésre tarthat számot a szobrokkal és emlékművekkel mint bűnbakokkal foglalkozó tanulmány, az ellenségképek a 20. századi magyar történelemtankönyvekben Mohács, Világos és Trianon példáján alcímű írás és egy különleges témájú elemzés egy közismert bűnbakmotívumról, a vadkanról, ami egyúttal egy színes mitológiai alapú kultúrtörténeti áttekintés is, mely természetesen érinti Szent Imre és Zrínyi Miklós sorsát is, ráadásul meglepő végkövetkeztetésekkel.

A második szerkezeti rész tanulmányai az egyetemes történelemből merítenek anyagot kronologikus sorrendben. A témaválasztást tekintve itt is vannak közismertebb személyek, felfogások és esetek, mint például a Dreyfus-ügy, Nixon elnök megítélése, a hírhedt orosz vérvád-per, a középkori és kora újkori női ellenségkép (benne a boszorkányüldözések), ill. a nagyközönség számára talán kevésbé ismertek is, mint pl. XXIII. János (ellen)pápa és a konstanzi zsinat, a jezsuiták mint az iskolaügy „kerékkötői”, Dragutin Dimitrijević-Apisnak, a Fekete Kéz nevű szervezet vezetőjének koncepciós pere, vagy a középkori hispán és a modern kori spanyol és olasz bűnbakképzés.

A harmadik – legbővebb – szerkezeti egység magyar történelmi eseményekkel foglalkozik szintén kronológiai rendben, melynek szintén ismert vagy kevésbé ismert eseteiből a bűnbakképzés szinte teljes eszköztára megismerhető. A fejezet tkp. 3 írás kivételével a 20. századra koncentrál, nagyjából arányosan boncolgatva a történéseket az 1945 előtti és utáni évtizedekből. Figyelemfelkeltő célzattal néhány név, csoport és eset bűnbakszerepben: Szapolyai János, Padányi Bíró Márton veszprémi püspök, Herczeg Ferenc, Gömbös Gyula, Szálasi Ferenc; a zsidóság; rendőrbesúgók az 1860-as években; a Szovjetunióval való hadiállapot bűnbakjai és felelősei; a csendőrök, az arisztokrácia és a „horthysta katonatiszt” 1945 után; a Ludas Matyi bűnbak-karikatúrái 1945 és 1949 között (kulákok, szabotőrök, feketézők stb.); ellenségek és bűnbakok kavalkádja 1945 és 1956 között; felsőoktatási hallgatók fegyelmi ügyei az ötvenes évek elején; 1956 bűnbakképzései.

Kiemelten is felhívjuk a figyelmet az egyedien különleges könyvborítóra. Ludván Zsolt önmagáért beszélő különös grafikája erőteljes, elgondolkoztató és nagyon hatásos. Tökéletesen illusztrálja a témát, sőt, elősegíti a mélyrétegibb befogadást, ill. összegzi a levonható tanulságokat is. Az egyedül vagy csoportban álló, egymásra mutogató – „körbevádló” – emberek, azaz sematikus figurák egyértelműen utalnak arra, hogy bűnbak bárkiből lehet, és a bűnbakszerep nagyban függ a nézőponttól és a történelmi helyzettől. Telitalálat ez a kevésbé vonzó színvilágból építkező arctalan elmosódottság, sziluettszerű homályosság, lebegő bizonytalanság, ami felkavaró nyugtalanságot, hideg kiszolgáltatottságot, szinte lebénító félelmet tükröz és sugall.

Végezetül néhány, sajnálatos hiányérzeten alapuló, kritikai észrevétel. A remek szerkesztettség és a megfelelő tagolás ellenére feltűnő a kronológiai egyenetlenség. Ugyanis a középkor és a kora újkor világát a tanulmányok alig 15%-a képviseli. Túlságosan is nagy nyomatékú a 20. század. Mindez komoly aránytalanságot eredményez. Pedig meríteni azért lett volna miből. Sajnos komoly hiányérzetet okoz a rendkívül szűk terjedelmű illusztrációs bázis is. Mindössze 5 írás tartalmaz valamilyen ábrát, táblázatot, fotót. Ez így nagyon szegényesnek tűnik. A kötetnek sokkal többet kellett volna áldoznia a szemléltető vizualitás oltárán, ami jótékonyan színesítette és gazdagította volna a befogadói élményt is. A hiányérzet legszemélyesebb oldala tartalmi-koncepcionális jellegű. Sajnos nem szól tanulmány az ún. vállalt bűnbakságról. Pedig drámaian hosszú lenne a lista. (Csak egy rövid lehetséges kiindulóponti példatár: Széchenyi István, Teleki Pál, Nagy Imre.)

Viszont a lábjegyzetek mikrovilága minden szakmai igényt kielégít. A közel kétezer hivatkozás szinte lefegyverző. Egységesek és következetesek. A kötet hasznos és útbaigazító névmutatóval és rövid szerzői, szerkesztői bemutatással zárul. (Talán még egy beavató jellegű, plusz fogódzót adó, letisztultságot segítő magyarázatos fogalomtár szerencsés kiegészítő támpont lehetett volna.) De összességében mindenképpen egy rendkívül értékes és kiváló könyv született. Színvonalas, alapos, fontos, tanulságos és szembesítő. Bármilyen szinten érdeklődő olvasónak bátran ajánlható.

Kiegészítő, elmélyítő ismeretgyarapításra érdemes kezünkbe venni a nemrég elhunyt René Girard: A bűnbak című teológiai, filozófiai és szociológiai gondolatokat ötvöző könyvét. Girard korunk egyik meghatározó gondolkodója volt. Művében a bűnbak elemzése kapcsán bontja ki a rasszizmus, az antiszemitizmus és mindenfajta diszkrimináció antropológiai jellegzetességeit. Alapmű Gordon W. Allport: Az előítélet című műve is. Konkrétan a 15. fejezet szól a bűnbak kiválasztásáról. Úttörő munkáknak számítanak Pataki Ferenc: Rendszerváltók és bűnbakok, ill. Bűnbakképzési folyamatok a társadalomban című művei. Érdemes a figyelmünkre a Mozgó Világ 1991/1-es száma az 1990 bűnbakjai című interjúcsokorral, ill. a Királynék bűnbak szerepben a középkori Magyarországon című írás a Rubicon 2001/6-os számában. (E fenti hivatkozások mind megtalálhatók könyvtárunkban. Az egyéb internetes forrásokat pedig természetesen a szokásos kritikai attitűddel kezeljük!) Zárásként két képzőművészeti ajánlatunk is lenne: William Holman Hunt: A bűnbak és a győri Szűk Norbert: Gyilkos és a bűnbak című különleges képei.

A bűnbakképzés – mint látható volt – minden korszak és minden kultúra egyetemes jelensége, így aligha iktatható ki az életünkből, mert mindent túlélő jelenség. Az egyetlen, amiben ez ügyben bizakodhatunk, az a tudományba és a józan észbe vetett hit, a szellemi és az erkölcsi erők jótékony hatása és a bölcs belátás ereje. Ha ismerjük egy jelenség létrejöttének okait, márpedig a bűnbakállításról sokat tudunk, akkor talán palackban tudjuk tartani azt a bizonyos szellemet. De ezért senki nem tud kezességet vállalni. A biztos siker így tehát nem garantált.

Ajánlónkat Szekfű Gyula történész korokon átívelő érvényű és mindenfajta közösségre vonatkozó, látleletértékűen pontos, eligazító és tanulságos szavaival zárjuk: „… egy nemzetnek katasztrófája után bűnbakra van szüksége, hogy ne veszítse el önmagában való hitét! Az a hit, mely önáltatásra szorul, nem igazi hit, aminthogy az egyéni életben is nyegle ember az, aki saját hibáit nem meri áttekinteni és tudva keres áldozatot, kire értük áttolja a felelősséget”.

Megtekintés az Online Katalógusban