Keglovich Lászlónak Sopronban indult a karrierje, egészen 18 éves koráig futballozott ott, majd Győrbe került, hogy aztán 15 éven át legyen az ETO csapatának előbb balszélsője, majd jobbhátvédje. Az életrajzi kötetben csapattársak, sporttársak, ismerősök beszélnek Keglovichról, aki tagja volt az ETO 1963-as bajnokcsapatának, amely a BEK-ben aztán egészen a négy legjobb együttes közé jutott. Saját bevallása szerint rengeteget köszönhet annak, hogy szélső/csatár poszton játszhatott, ám aztán végül jobbhátvéd lett belőle: ebben a szerepkörben utazott ki az 1968-as mexikói olimpiára is, igaz, csak egyetlen meccsen lépett pályára.

Keglovich László labdarúgó pályafutása lezárulta után edző lett. Az érettségit megelőzően a Testnevelési Főiskolát tűzte ki célként, miközben az NB2-ben játszott, aztán meg a Faipari Egyetemre készült, de akkor jött az NB1-es ETO megkeresése. Már fiatalon elvégzett egy edzői, majd szakedzői tanfolyamot, és végül 7 évig járt a TF-re, ahol megszerezte a tanári diplomát is. NB2-es, NB3-as osztályokban trénerkedett, de profi, főállású edző nem vált belőle – a Bercsényi Középiskolában tanított 2 és fél évtizedig. Az 1996/97-es bajnokság során aztán adódott egy lehetőség az ETO-nál: fél évre beugrott vezetőedzőnek a csapathoz az elküldött Haász Sándor helyett. A klub nem szerepelt túl fényesen, Keglovich László pedig arra az álláspontra helyezkedett, hogy mindegy, nyolcadik vagy tizedik helyen végez az együttes, ő beépíti a csapatba a tehetséges fiatalokat. Ekkor, általa került reflektorfénybe Fehér Miklós, Stark Péter, Farkas Balázs, és a vezérletükkel meglódul a szekér: a csapat elindult felfelé, ám ő aztán a győzködések ellenére nem vitte tovább trénerként az együttest.

Az ETO-tól sosem szakadt el végleg, a 2000-es évekig folyamatosan betöltött különböző háttérpozíciókat a klubnál. Máig az öregfiúk csapatának tagja, heti szinten továbbra is kijár a pályára, minden ETO-meccsen ott ül a lelátón.

Megtekintés az Online Katalógusban