Hosszú idő után újra nagyjátékfilmmel jelentkezett Fekete Ibolya: a 20. század kaotikus magyar történelmén átívelő négygenerációs kvázi-önéletrajzi családtörténet kisebb hibái ellenére egyszerre lett szórakoztató, szép és mélyreható.

Generációs családtörténetről van szó, amely az 1900-as évek legelejétől a 2000-es évek elejéig követi végig a szereplők sorsát. A főhősnő, Anya kilencvennégy évet él, és huszonhétszer költözik életében. A viharos természetű és példás veszélyérzettel megáldott nő végigvonszolja a férjét meg a lányát a fél országon, valahányszor veszélyt szimatol. Márpedig veszély mindig van: a 20. század viszontagságos eseményei elől rendre tovább kell állniuk. Át kell vészelni két világháborút, 1956-ot és még sok minden mást. De mindez nem rontja a kedvüket, mindegy, hová veti őket a sors, a Partiumtól Budapesten át az Isten háta mögé. Hurcolkodnak át az életen, egymásnak vetett háttal, önfeledten.

A film egy életében huszonhétszer költözött, időskori demenciában betegeskedő nagymama visszaemlékezéseiben elevenedik meg, akit lánya ápol. Innen indulnak a visszatekintések, megelevenedik száz év múltja és küzdelme Trianontól Debrecenig, Budapesttől Tatabányán át Hatvanig. Történelmi viharok flashbackjeinek közepette érkezünk a jelenbe, az idős mama és lánya egymással vívott mindennapi küzdelmeinek, konfliktusainak idősíkjába, a múlttal és annak utóhatásaival átszőtt terepre.

A film egyik fő erénye, hogy a sorozatos nemzeti traumák fölötti siránkozás helyett könnyed hangnemben, jó humorral, szállóigegyanús mondatokkal reflektál a történelemre és a legnagyobb családi drámákra.

Megtekintés az Online Katalógusban