404
Czirák Viktória: A hibrid
Szilvási Krisztián ajánlata
Rose Broomwing tündér-angyal „hibridként” született Nefromia világába. Az itt élő két faj azonban nem feltétlenül barátságosan tekint a másikra. Épp ezért nem nézik jó szemmel, amikor Rose beiratkozik iskolájukba, ám vannak, akik képesek túllépni ezen, így szívesen barátkoznak vele. Közéjük tartozik például a tündér Sarah Birdgrace és az angyal Oliver Graymellow. Rose-nak egészen jól megy a beilleszkedés, ám egy napon, amikor a Földre mennek a diákok próbamunkára az emberek segítésére, a lány elkap egy halálos betegséget.
Rose-nak sürgősen vissza kell utaznia otthonába, hogy meggyógyulhasson, de ezt megakadályozza néhány angyal: egy furcsa lény irányításával elrabolják Rose-t, aki így képtelen felépülni. Barátai persze igyekeznek mindent megtenni, többször megpróbálják megmenekíteni, valamint megkísérlik elkészíteni a lány betegségének ellenszerérét is. Rose küzd a betegség ellen, de sokat nem tehet. Muszáj életben maradnia, hiszen minden álma, hogy élete végéig embereknek dolgozhasson. S bár muszáj mindent megpróbálni a cél érdekében, csakhamar kiderül, hogy többé már semmi nem lehet a régi...
„Márpedig, ha már hibrid vagyok, mindent szeretnék, ami az angyaloknak és tündéreknek megvan. Én nem akarok ez által kevesebb, rosszabb lenni, mint ők. Miért hagynám ennyiben? Miért?” Czirák Viktória még mindig csak 15 éves középiskolás lány, akinek első regénye, A hibrid témájával és kivitelezésével rögtön sikeresen hívta fel magára a figyelmet. Tehetsége korán megmutatkozott, az írás mellett belekóstolt már a tánc, a zene, a modellkedés, a filmforgatás, az elektronikus műsorkészítés világába is. A könyvet a tanulás mellett, fél év alatt írta meg, és máris távolabbra tervez: további történetek, köztük trilógia is szerepel a terveiben. Nyitott, szókimondó személyiség, aki elképzeléseiben megingathatatlan, határozott egyéniség, kitartása és elkötelezettsége példaértékű lehet kortársai, de sok felnőtt számára is.
„A szívem olyan gyorsan vert, alig bírtam futni, de muszáj volt. Mindent meg akartam tenni, amit csak tudtam. Ő mutatta az irányt, elegánsan repült előre, de én még mindig nem tudtam, ki volt ő, annyira se láttam, hogy rájöjjek, egyáltalán angyal-e vagy tündér. Nem ezzel kellett volna foglalkoznom, de nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy ki az, és miért teszi ezt még mindig értem. Kezdtem elgyengülni, majd a már amúgy is alig kocogásnak nevezhető mozgás, amit folytattam, egyszer csak leállt. Minden homályos lett, aztán már nem éreztem a lábam, szép lassan minden porcikám elzsibbadt, én pedig összeestem, ezzel egy időben minden koromsötét lett...”
2019.11.19
