33
David Vann: Akvárium
Szilvási Krisztián ajánlata

david-vann-akvariumKapaszkodni csak abba tudunk igazán, ami ott van előttünk. Ha belefoghatjuk a tenyerünkbe, vagy szemünkbe szívhatjuk a látványát. Ez a hit anyagból, színből, mozgásból táplálkozik, és igenis messzebb vezet, mint a fantom-teremtőbe vetett. Épp ezért tudunk nagyobbat is csalódni benne, kirobbanni belőle, elszakadni tőle. S bár a törés véglegesnek is tetszhet, markunk és íriszünk azért mégis képes visszatalálni hozzá.

David Vann Alaszkában látta meg a napvilágot, ha sütött akkor éppen, mindenesetre a fények és a fagy – átvitt értelemben mindenképpen – erősen meghatározzák szépírói munkásságát. Az újságcikkeket, novellákat és memoárokat szintén jegyző szerző ugyanis többnyire olyan (csonka vagy egész) családokat állít a középpontba regényeiben, ahol az érzelmek természeti „jelenségek” alakjában történő pulzálása vezeti a cselekményt. Az apa hiánya, az őt meghatározó, erőszakosan távol tartott figurája kap centrális szerepet a 2015-ben írt Akvárium című regényében, amely egy 12 éves kislány csodálatos világokra nyíló szemén keresztül láttatja egy kapaszkodók nélküli anya-lánya kapcsolat érzelmi hullámzását. Az egyik részről halódó-szűkülő, torzuló-bomló emóciók színtelenedését a másik oldalról lélegezni vágyó kolorikus robbanás ellensúlyozza, s ez a feszítő dinamika végig frusztrációktól terhes légkört teremt.

„Tizenkét évesen csak a nyomást éreztem, előérzetet, meglovagoltam minden hullámot, vártam a visszalendítő erőt, talán azt hittem, egy ponton valahogy minden fölenged.” De nem, Caitlin, ez a különleges kamaszlány még csak hinne abban a valódi életben, amelyet vastag falú üvegeken keresztül szemlél minden áldott iskolanap után a szürkét kiábrándultsággal vegyítő Seattle külvárosi akváriumban. Ide bújik el a valóság elől Caitlin, míg várja őt egyedül nevelő anyját, Sherit, aki a kompkikötőben végzi férfikart és -szívet feltételező fizikai műszakját. Az apa és nagyszülő nélküli lány éppen megnyugtatóan ideálisnak tűnő férfialakot kaphatna az életében anyja barátja, Steve részéről, amikor a (hétköz)napok teljesen összezavarodnak: Caitlin idős, rokonszenves úrral ismerkedik meg az akváriumban, aki egyre közvetlenebb viszonyba kerül vele.

Különös, furcsa és napjainkban természetesen egészen „gyanúsnak” tűnő kapcsolat veszi kezdetét közöttük, ám Caitlin csakhamar döbbenten veszi tudomásul a tényt: ferde hajlam helyett nyílegyenes vérrokonra talált – saját nagyapjára. Ettől kezdve viszont minden fenekestül felfordul, az elveszettnek hitt Bob nagypapát Sheri látni sem akarja, sőt pszichés és fizikai terrort alkalmaz Caitlinen, hogy eltiltsa tőle, a teljesen összezavarodott lány pedig makacsságba és osztálytársnője, az indiai Shalini iránt érzett és kiteljesedő szerelembe menekülve próbálja magának kierőszakolni az akvárium üvegtáblái között látott élet minden színét és pompáját.

„A gyerekkorban az a legrosszabb, hogy nem tudjuk, elmúlik a rossz is, mert múlik az idő. Egy borzalmas pillanat úgy lebeg ott, mintha örökké tartana, elviselhetetlenül.” Caitlinnek pedig ezek a pillanatok egész életet meghatározóan jutnak ki ebben a néhány hétben, mialatt elhallgatott múltú csonka családjáról fellebben a szennyes, hogy végül a normális familiáris kapcsolatok esélye tényleges valósággá váljon. David Vann regénye az első oldalak egyszemélyes nézőpontú burkából horizontálisan nem, vertikálisan azonban rétegeket szélesedve válik egyre és egyre zavarba ejtőbbé, hogy aztán egy pontot elérve döbbenetes, lelki fájdalmakat az olvasóba karcoló drámává transzformálódjon. Ha beszélhetünk szó szerinti, és nem csupán „annak kinéző” cselekmény-fejlődésről egy regényben, az Akvárium ebben a dimenzióban borzalmasan erősen teljesít; az egy szálon futó történet hatásosan kontúrozott szakaszai a kislány érzésein és tudati próbálkozásain keresztül hatványozott erővel érvényesülnek.

„A halottak utánunk nyúlnak, szükségük van ránk, mondják, de ez nem igaz. Mi nyúlunk utánuk, hogy megtaláljuk önmagunkat.” Caitlinnek saját törékeny testén és lelkén keresztül kell átélnie anyja – talán végleges – személyiségtorzulásának okait, és a nagyapa váratlan felbukkanásával az anya-lánya kapcsolat elidegenítő, erőszakkal szétbomlasztó, megroppantó csalódásba és kiábrándulásba vető stációit, amelyek elemeiben rázzák meg eddigi világképét. És Vann van annyira alázatos a történet súlyait illetően, hogy nem szépíti azt, amelynek óvatosabbá színezése a hiteltelenség – és egyúttal a hatástalanság – irányába lökné egy kislány kényszerű, eszközökben nem válogató, gyorstalpaló felnőtt(ebb)é érését. Mert múlt nélkül a jelen teljes mértékben értelmezhetetlen lenne. „Nem eltörölhető a múlt, nem vonható vissza semmi, a jelenben van szükség elszánásra, felismerésre, ölelésre, lassított tempóra.”

Az Akvárium bugyog a kitörni vágyó, és végül ki is robbanó emóciókban, amelyek szándékoltan képezik ellenpontját a fizikai helyszínek és objektumok ragacsos-szürke élettelenségének. Caitlin halak iránt érzett rokonszenvében egy elképzelt, ideális, nyugalom, biztonság és szeretetteli élet ábrándja koncentrálódik, s ahogy a valóságos külső helyzetek és belső késztetések mind erőteljesebben öltenek testet, úgy szakad el az olvasó is ettől az idealizált, és éppen ezért hamisnak lá(ttat)ott univerzumtól. A Sheri iránti ambivalens azonosulási pontok dinamikája tökéletesen reprezentálja a Caitlinben birokra kelő érzelmek hánytorgatását, melyeknek lecsillapítására, illetve másfajta érzelmekbe való levezetésére Shalini tökéletesen kézenfekvő „menedék” – ezért nem lehet „szerelmük” megrajzolása egy pillanatig sem erkölcstelen vagy öncélúan provokatív. Ha pedig egyeseknél mégis annak tűnik, akkor tekintsünk rá tisztán szimbolikusan.

„Mi magunk is átéljük az evolúciót, mindannyian, a világ legkülönbözőbb rettenetei között haladunk, s minden életkorban elfelejtjük az előzőt, töröljük korábbi emlékeinket. Már nem ugyanazt a világot látjuk.” Caitlin világa pedig hetek alatt teljesen megváltozik. Az árnyékok és statikus kontúrok helyét átveszik a lüktető színek szivárványhártyát ingerlő bombázásai, hogy esély nyíljon a nagybetűvel kanyarított, valódi életre. David Vann regénye kivételes alkotás: az a tántoríthatatlan erő és szándék, amellyel célpontjába vesz egy romlatlan 12 éves lányt, hogy az életkorát megcsaló poklon keresztül engedje csak a mennyországba, s mindezt mégis hiteles határok között viszi végbe, rendkívüli teljesítmény. Caitlin pedig sikeresen talál végre az őt megillető és az őt megérdemelten körülvevő önmagára, hogy – talán először családfája történetében – esélye legyen valami olyan „boldogságra”, amelyet az akvárium áttetsző ablakai előtt is megkaphat. Mert jól tudja, „hogy olyan nagyon nem tévedhetünk el, hogy amikor azt hisszük, most rájöttünk valamire, csak felfedezzük, ami már régóta ott bújt, ott várt elrejtve.” Ő pedig most megtalál(hat)ta mindezt.


Megtekintés az Online Katalógusban

2019.07.16