A nyugdíjazás nem leányálom. De még csak férfi se. Szociológiából jól tudjuk, hogy ez az életpont olyan mérföldkő, amely egész további létünkre kihatással van. Megszűnik a biztos tudat, hogy tényleges szüksége van ránk a világnak, hogy számítunk abban a mókuskerékben, amelyet bájosan optimistán ÉLET-nek neveznek. A „semmittevés” hétköznapjain aztán olyan „szellemekkel” kényszerülünk megküzdeni, mint a számvetés, eddigi életünk (át)értékelése, jövőnk kilátásainak kutatása. Maga az élet értelme válik kétségessé, melyet csak akkor tudunk elfogadni/legyőzni, ha vannak erős és biztos kapaszkodóink. Mint például a CSALÁD, életünk leginkább kézzelfogható és leginkább értékes produktuma. Ám ha még ezt is sikerült elrontanunk, tévirányba terelnünk, tényleg nem marad más, csak a kétségbeesés. Ez pedig nem más, mint maga Warren Schmidt. Louis Begley regényének szélsőségesen karakteres (anti)főhőse a nyugdíjazási pánik és a kiúttalansági depresszió megtestesült „rabszolgája”, aki magában hordja mindünk félelmeit éppúgy, mint a globális katarzis legintimebb és legszebb lehetőségét. Schmidt történetének példázatával állunk szemben.

Begley regényének nyomán az időszerű (értsd: korproblematikus) témából az az Alexander Payne forgatott filmet, aki előtte már bizonyította a dráma (Ez az életem!) és a vígjáték (Gimiboszi) szimbiózisában rejlő lehetőségeket. Mert a Schmidt története csak első látásra merev dráma, ugyanis egészében véve olyan „klasszikus” tragikomédia, amely jól tudja (és tudatja a nézővel), hogyha az egyéni (valóban CSAK egyéni?) drámák időnként a humorban nyernek feloldozást (katarzist), attól még nem vádolhatók szabadosan felfogott blaszfémiával, sőt, éppen ellenkezőleg! Warren Schmidtet nyugdíjazzák, felesége váratlanul meghal, egyetlen lánya pedig minden ízében antipatikus férfihoz készül hozzámenni. Ugyan némelyik esemény előre látható vagy kiszámítható, mégis mind derült égből villámcsapásként éri azt a 66 éves férfit, akinek fiatalként álmai-tervei-ambíciói voltak - s persze nem valósultak meg. Ott áll tehát támasztékok nélkül (se valóra vált vágyak, se család). Egyedül. Félve. Dühösen-bánatosan. Igazi kőkemény dráma - saját magának. A nézőnek azonban olyan tragikomédia, ahol egymást kergető groteszk helyzetek szülnek hol sírást, hol pedig nevetést. A Schmidt története teljességgel hihető és működő sztori tehát, igazi elgondolkodtató kor- és kórkép.

A Schmidt történetének dinamikáját egyébként meglepő módon nem a könnyezés-kacagás váltakozása generálja. Nem, dehogy! Az egyszereplős (!) film „lendületét” kizárólag Warren Schmidt karaktere adja, akinek bőrében Jack Nicholson brillírozik. A 12-szeresen Oscar-jelölt (ebből 3-at el is nyert) színészlegenda már a Lesz ez még így se című moziban is le volt lassulva kissé, de most, Schmidt szerepében egyenesen mintha lassított felvételen élne, mozogna, érezne és gondolkodna. Egyértelműen az ő „sebessége” adja a film ritmusát és vonalát. Minden más szereplő, helyszín és tárgy csakis rajta keresztül válik meghatározhatóvá, mintha egy abszolút origó szerepét töltené be. Hiába jelenik meg a filmben egy szenzációs mellékszerepben Kathy Bates, kiemelkedő játéka csak arra „jó”, hogy majdnem összezavarja a mozit, mintegy identitásvesztéssel veszélyeztetve Schmidt papa személyes golgotáját. Érdekes megközelítéssel él különben a film, ahogy a történetet tálalja. Schmidt „szenvedéseit” ugyanis csak látjuk, de nem élhetjük át! A nyugdíjazott matematikai statisztikus bensőjében lezajló eseményeket nem engedik nekünk rajta keresztül megérezni. Ez a távoltartás aztán arra kényszerít bennünket, hogy magunkban éljük végig Schmidt emocionális és mentális, kiúttalanságba hajszoló göröngyeit.

A másik megoldás, amely különösen tetszik nekem, arra szolgál, hogy Schmidt egyéni történetét (tragédiáját) valamilyen úton-módon általánossá tegye. A film a magányosság és egyedüllét, az erőtlenség és elsöpörhetőség érzetét néhol sarkossá torzítva olyan beállításokkal él, amelyeken a kis ember nagy térben jelenik meg (kihalt repülőtéren, fölé magasodó irodaház előtt, óriási ebédlőben, végtelen autópályán, gigantikus múzeumban… stb.). A film vége pedig egész egyszerűen felejthetetlen! Bár nem idegen tőle némi hatásvadászat és közhelyszerűség, Nicholsonnak sikerül annyira tisztává tennie, amely minden eddiginél mélyebb tragikumot világít meg előttünk, s VÉGRE a személyiségébe enged bennünket. Együtt élhetjük át vele a halmozott drámai lelkiállapotot, és a mindent feloldó katarzist. Nemcsak szem nem marad szárazon tőle, hanem úgy is érezzük, hogy többek lettünk. Schmidt története a mi majdani/jelenkori történetünk is.

A Schmidt története kihagyhatatlan film, hiszen előbb-utóbb mi is végigéljük majd mindezt (ha nem is ennyire hatványozott tragédiák közepette). Elmulaszthatatlan, mert Jack Nicholson újra olyan magas fokú színészettel ajándékoz meg bennünket, amely a végsőkig élményszámba megy. És kötelező azért is, mert példa a tökéletes filmes történetmesélésre. A Schmidt története ritka, hattyúszépségű holló.

Megtekintés az Online Katalógusban