Legalábbis az elfogadható életminőségig. A Mocsokváros utcáin magyar címe a körítést, a kulisszákat, a megtörténés lehetőségeit és okait fejezi ki igazán, míg az amerikai Being Flynn inkább talán azt az eleve megírt lehetőség-szálat, amelyre apa és fia külön, majd többnyire együtt, egymásra ható életét felfűzheti. Kapcsolatuk nemcsak jószándékkal, kölcsönös elismeréssel és önzetlenséggel van kikövezve, sőt, inkább ellenkezőleg.

Nem volt egyszerű Paul Weitz-nek a két szétfutó életakaratot közös képre vázolnia, de meglehetősen jól sikerült neki. Na igen, Robert de Niro-val – aki zseniálisan nyakalja végig vodka-csavarhúzóval a filmidőt – talán nem is lehetett olyan nehéz, mert az idősebb Flynn megjelenítése totál hitelt adóan ellenszenves és mégis szeretnivaló egyszerre. Közel sem a mintaapák katalógusából szalajtották, baromi gusztustalan, ahogyan önhittségében 18 éve nem látott fia kihasználásába menekül – eleinte. Később aztán már oda sem. Sokkal inkább az utcára. Ha lehetett mellé kiváló partnert rakni, aki ifjabb Flynn-t képes élővé tenni úgy, hogy a köztük lévő dinamika átélhetően hajtsa előre a történetet, az teljes mértében sikerült Paul Dano személyében. S bár kezdetben tűznek és víznek látszanak, közös égésük és folyásuk tényleg hitelt adó. S végül az, hogy az élethosszon át írt mestermű hite egy valóban kiadott verseskötetben realizálódik, talán végleges kapcsot teremthet közöttük. Mert amikor a gőgös idősebb ráhagyja ifjabbra az utolsó szót, kedvünk lenne nekünk is leríni, hogy a végén kezdődik a lényeg.

Megtekintés az Online Katalógusban