A Játszótér Norvégiában játszódik, a 90-es években, de a benne felvetett kérdések Európa-szerte ma is általánosnak tekinthetők. Mi lesz, mi lehet a huszonéves korosztállyal? Azokkal, akik folyamatosan a helyüket keresik, akik soha nem akarnak felnőni, akiknek a megélhetése a szociális ellátórendszeren múlik. Azokkal, akik csonka / mozaik / diszfunkcionális családban nőttek fel, és kénytelen-kelletlen próbálnak beállni a sorba, munkát vállalni, teljesíteni. De milyen az a sor, az a rend, az a társadalom, ahová be kellene tagozódniuk?

A történet főszereplője pszichológia tanulmányokat szeretne folytatni, de várólistára kerül. Munkanélküli segélye késik, ezért munkát vállal egy óvodában. Kezdetben komoly gondot okoz neki, hogy férfiként megtalálja a hangot az apró gyerekekkel, de aztán sikerrel jár. A gyerekek megkedvelik, szívesen játszanak vele, élvezik, hogy valóban odafigyel rájuk, törődik az igényeikkel. Egyre nyilvánvalóbbá válik hősünk számára, hogy az óvoda pedagógiai „gyakorlópálya”, újabb és újabb eljárások, módszerek, trendek kipróbálásának terepe – bár ezek némelyike teljesen ellentmond a józan észnek. Ugyanakkor a szülőkkel sem könnyű, hiszen az óvodától elvárják, hogy teljesen átvegyék a szülői szerepet, hárítva minden felelősséget. A gyermek érdeke sok esetben mit sem számít, hiszen a szülő éppen megvalósítja önmagát, beteljesíti terveit, új szerelmi kapcsolat lángjában ég, avagy volt élettársával folytat érzelmi csatározást.

Főhősünk magánélete szintén maga a káosz: apa, aki újra nősült; az új feleség fia, aki egy anarchista csoporthoz szegődik; Robert, az öcs, aki kezet emel önmagára; a baráti kör, ami bulitól buliig működik; egy futó kaland és egy komoly kapcsolat vállalása közötti dilemma…

Nehéz helyzetek, konfrontációk, tragédiák révén végül érett felnőtt válik belőle, aki immár örömmel fogadja a hírt: hamarosan apa lesz.

Megtekintés az online katalógusban