Ettől függetlenül kétségtelen, hogy napjainkban Magyarországon a jogtörténet-tudomány, s keretei között a jogi kultúrtörténet, a szimbólumok és rituálék világa, a jogi kultúrák és a jogi néprajz nagyon is felszálló ágban és lendületben van. Dinamizmusa révén, hihetetlenül széles és mély kutatási területtel – a szakmai megújulás élményével párosulva – tételes jogászok, jogfilozófusok, jogtörténészek, jogszociológusok, néprajztudósok, történészek és politológusok szálltak alá kiemelkedő eredményességgel e különleges szakterület világába, mely már egyértelműen igazi interdiszciplináris csemege és kincsesbánya is egyben. Különösen a jog és a folklór viszonyának vizsgálata hozott gyümölcsöző eredményeket, így a szakma kapcsolatkeresése a néprajztudománnyal különösen revelatív élményűvé vált.

„Az ember lényege a szimbólum, amelynek segítségével megismeri a világot és kifejezi a maga világát: teret és időt, mítoszt és vallást, a művészetet, a történelmet és a tudományt is.” (Ernst Cassirer német filozófus)

A szimbólumok kialakulásának hosszú története van; az idők folyamán változnak, módosulnak, igazodnak az adott kor igényeihez, szokásaihoz. Jelképeket, szimbólumokat az ember évezredek óta használ hovatartozása jelzésére, igazolására. A szimbólumok és a rituálék egy része folyamatosan változik, alkalmazkodik az egymást követő korok igényeihez, a benne élő emberek életmódjához, a társadalmi, politikai berendezkedéshez, a régi és új jogintézményekhez. De vannak olyanok, mint pl. a színek, amelyek máig megőrizték szimbolikus erejüket.

A szimbólumok és a rituálék nemcsak saját kultúránk, hanem a civilizáció megismeréséhez is elvezetnek bennünket, hiszen gondolkodásmódunk jellemzője a (jel)képek és analógiák használata. A (jogi) képalkotás részévé váltak többek között a természeti jelenségek, az élőlények és maguk az ember teremtette tárgyak.

Mi is a szimbólum? A magyar nyelvhasználatban a szónak két jelentése érvényesül. Egyrészt olyan jelkép, amely valamely érzelem, hangulat, világkép, életérzés kifejezésére, másrészt olyan egyezményes jel, amely információ közlésére szolgál. Bármi megjelenhet szimbólumként, de jelentésköre csak tágabb kapcsolatrendszerben, az adott kulturális közegben értelmezhető teljes mértékben.

A szimbólum szó arra az ógörög szokásra vezethető vissza, miszerint egy társaság tagjai, mielőtt szétszóródtak volna, összetörtek egy tányért, amelyből mindenki kapott egy-egy cserépdarabot. Amikor újra találkoztak, a darabkákból összerakták a tányért, ily módon igazolva összetartozásukat. A görög szümballein („hozzáad”, „összetesz”) igéből képzett szümbalon („megismerési jel”) főnévből alakult ki a latin symbolum szó.

Az ember a maga alkotta szimbólumokban fogalmazza meg a világhoz és a másik emberhez fűződő viszonyát. A szimbólumok teremtik meg annak lehetőségét, hogy megfogalmazódjon a személyiség és a tőle elválasztott világ. A szimbólumok alapvetően emberközpontú jellegűek. Az első szimbólumok főként természeti jelenségekhez kapcsolódtak.

Ajánlott könyvünk szerzője, Bódiné Beliznai Kinga az ELTE ÁJK Magyar Állam- és Jogtörténeti Tanszékének adjunktusa, aki 2011-es tudományos fokozati dolgozatát bővítette könyvvé, amelyben a jogtörténet fentebb taglalt, de még teljességében ki nem dolgozott területét tárgyalja. Fő kiindulópontja, egyben a könyv gondolati-elméleti bevezetője a jogi szimbólum és a rituálé jelentésköre példás művelődéstörténeti beágyazottsággal. Pontosan körüljárja az európai és a magyar jogtörténet különböző szegmenseiben egyaránt megjelenő jelképeket és szertartásokat. Helyenként felmutat ázsiai és amerikai eredetű szimbólumokat és szokásokat is. A tisztázó jellegű elméleti bevezető után a szerző 8 részben foglalja össze a téma jogtörténeti tudnivalóit.

A rövidebb lélegzetű első rész sorra veszi a jogtörténetben előforduló egyes színeket, s körüljárja, értelmezi és magyarázza azok jelentését. A következő tíz színnek ered nyomába: fehér, fekete, bíbor, vörös, sárga, zöld, kék, barna, arany és ezüst.

A második rész az állatok és a szimbólumok kérdéskörét taglalja. Felvezetésként szól az állatok és az emberi kultúra viszonyáról, majd kitér egy kissé bizarr és megmosolyogtató témára: az állatok büntetőjogi felelősségre vonására, ill. az állatok szerepére a büntetés-végrehajtásban. A fejezet fő szála a 10 címerállat (oroszlán, medve, ló, szarvas, sas, daru, kakas, griff, egyszarvú, sárkány) és a 12 egyéb állat (macska, kutya, farkas, elefánt, kecske, kos/bárány, nyúl, hermelin, kígyó, béka, holló, szarka) gazdag szimbolikájú bemutatása.

A harmadik rész a ruházat jelképiségét vizsgálja. Öltözködési szabályokról és ruhaviseleti előírásokról ír, külön kitérve a megkülönböztető (pl. valamilyen színű megjelölések a ruhán) és a megszégyenítő (pl. valamilyen színű teljes ruházat) öltözékekre, sőt, ezek lehetséges hozzájutásának módjára is. E fejezetben a szerző konkrétan elemzi a köpeny (palást, talár), a kalap (süveg), a fátyol, a kesztyű, az öv és a ruhaszegély jelképiségét.

A negyedik rész a hatalmi felségjelvények kapcsán a koronázás aktusát állítja középpontba. Alapvetően természetesen a szertartást és a koronázási jelvényeket, de szól pl. a lakomáról, a trónra ültetésről, a pajzsra emelésről vagy a legendás selyemzsinórról.

Az ötödik rész az ítélkezési szimbólumokról ad szemléletes leírást: a bírói pálcáról, a kardról, a bárdról, a vesszőnyalábról, az Igazság nőalakjáról és ennek, szintén legendás, attribútumáról: a mérlegről. Érdekes kitérő a fejezetben a bírósági tárgyalások idejének, helyének, ülésrendjének és a bíró hivatali öltözékének bemutatása.

A részletezőbb hatodik rész a magánjog szimbólumait és rituáléit öleli fel. Egy kis ízelítő ebből a különleges és tartalmas kínálatból: a szerződéskötések és beiktatások szertartásai, az áldomásivás, a házassággal kapcsolatos rituálék (pl. nőrablás, háztűznézés, eljegyzés; macskazene, tuskóhúzás), lakodalmi szokások (pl. előzetes esküvés, csigacsinálás, kakasnyakvágás, menyasszonyfektetés).

A hetedik rész a középkori peres eljárás két közismert rituáléját: az istenítéletek különböző formáit (pl. a klasszikus próbák: tüzes vas, mérleg, víz, kereszt, üst) és a kínvallatást mutatja be érzékletes módon.

A befejező, szintén részletezőbb, nyolcadik rész az egyes büntetésekhez kapcsolódó rituálékat ismerteti úgy, hogy külön tárgyalja a megszégyenítő (pl. kaloda, pellengér, szégyenketrec, hajlenyírás, bélyegégetés) és a halálbüntetéseket (pl. lefejezés, akasztás, karóba húzás, megkövezés, kerékbetörés, felnégyelés, tűzhalál, vízbe fojtás).

A kötetet rövidítés- és forrásmegjelölő képjegyzék, ill. 5 témakörbe rendezve közel 350 tételből álló irodalomjegyzék zárja. A fejezetek végén található lábjegyzetes hivatkozások száma eléri a 800-at. Ez imponáló szakmai kitekintés és tudományos igényű beépítés. A könyvet a Balassi Kiadó jelentette meg 2014-ben.

Általános összegzésként elmondható A bíbor méltóság, a sárga árulás átfogó és teljesnek tűnő történeti tablót ad a szimbólumok és rituálék hazai és külföldi jogi rendszerekben megjelenő formáiról és jellegzetességeiről. A megidézett számtalan jogeset biztos és szakszerű alapot ad kutatásainak. Könnyen áttekinthető, jól tagolt, képekkel gazdagon illusztrált, az elmélyült szakszerűséget az olvasmányos stílussal oldottan vegyítő mű. Hasznos és figyelemre méltó szakmai anyag kutatóknak és érdeklődőknek egyaránt. Erős, kiváló és sokszínű időutazás. Nem véletlenül mondja Susan Greenfield brit tudós: „Az embert a szimbólumok … használata röpíti el a múltba, a jövőbe vagy a képzelet birodalmába”.

Szokásos kiegészítő olvasmányként két – könyvtárunkban természetesen megtalálható – könyvet ajánlunk még a témában: a Jogi kultúrák, processzusok, rituálék és szimbólumok (2006), ill. a Jogi néprajz – Jogi kultúrtörténet (2009) című tanulmányköteteket (mindösszesen 57 írással). Utóbbinak győri szerzői is vannak, ráadásul egyikük könyvtárunk kutató munkatársa. Zárszóként Hoppál Mihály néprajztudós szavait idézzük: „Az emberi kultúra működése elválaszthatatlan a jelek és jelképek használatától. Az emberi közösségek létezése feltételezi a jelekre épülő folyamatos kommunikációt”.

Megtekintés az online katalógusban