Szilvási Krisztián's review

Irvine Welsh: Skagboys

Fecskendő, fehér (barna) por, öngyújtó, kiskanál, gumiszalag. Kellékek, ugyanakkor kezdet és vég, kilátás és kilátástalanság, menekülés és megérkezés. Ahogyan vesszük. Ahogyan sokan veszik. A '90-es évek (mármint 1990-es évek – ma már lehet, nem is annyira egyértelmű, ha elhagyjuk az előévszámot) léha ártatlanságában teljesen vénán vágott bennünket egy olyan olvasmány, amely ugyan a teljes szabadságról és szabadosságról szólt, tette viszont mindezt szélsőségesen destruktív kulisszákkal, karakterekkel és cselekmény vonulatokkal. A Vonatlesők jöttek, láttak és lőttek. Belőtték, belelőtték magukat a köztudatba. Az 1993-as Trainspotting (koszos)fehér, vagy éppenséggel barna csíkokkal és adagokkal hasította ki magának a népszerűséget világszerte, így egyáltalán nem csoda, hogy a skót Irvine Welsh regényéből 3 évvel később Danny Boyle rendezett – azóta multiplikáltan kultkategóriába emelkedett – mozit Ewan McGregor főszereplésével, amely aztán mindkettejüket a világhírnévbe repítette. Az edinburgh-i junkie Mark Renton pályafutása a Trainspottinggal csak az első löketet jelentette: Welsh egy évvel később, 1994-ben az Acid House című elbeszélés- és kisregény-kötettel folytatta érintőlegesen a témát (bár itt a drog helyét szépen lassan a zene veszi át), hogy aztán a 2002-es Pornóban teljes egészében visszatérjenek a Vonatleső hősök az új „drog”, a szexipar őrlő malmai között.
A trilógia hivatalosan 2012-ben lett teljes a Skagboys-zal, amely valójában nem folytatás, hanem „mindennek” az előzménye, a srácok drogos pokolba jutásának „krónikája”. A dolog azonban nem új keletű, hiszen Welsh korábban elmondta, az előzmények vázlatosan részei voltak az eredeti Trainspotting-nak, de a kiadásnál mégsem lettek felhasználva. Később aztán úgy döntött, hogy mégis meg kellene jelentetni ezeket a történetrészeket kerek egészként, „mielőtt véletlenül egy busz alá esek, és csak egy félig megírt cucc marad utánam”. Az 1958-ban született Irvine Welsh regényeiben amúgy szinte mindig ugyanazt a témaegyüttest járja körbe: a munkásosztály kérdéseit, a skót identitást, az önkormányzati lakáshoz jutási programokat, a labdarúgást, a huliganizmust, a szabad szexet és az elfojtott homoszexualitást, a merev osztályokat és az előítéleteket. Mindezeken keresztül röppenti aztán fel a szabad akarat és az egyéni lélek csapongásainak és mélyreható nyúlványainak aspektusait, ahol ítéletet nem akar hozni, ellenben a didaktikus hangot elkerülve, de kérdéseket fogalmaz meg. Regényeit megosztják, gyakorlatilag szétszabdalják (ám nem megbontva a történet egységét) a színes, egyenrangú karakterek, akik/amelyek nemcsak jellemvonásaikban és beállítódásaikban ütnek el egymástól gyökeresen, hanem Welsh védjegynek tekinthető narrációja révén megszólalási stílusukban is.
A Skagboys tehát – eleinte – még nem akut drogos történet. Igaz, a cím (Welsh kedvenc szava a heroinra) kábszeres fiúkat takar, Mark Renton és barátai azonban még csak most kezdenek ismerkedni a (többnyire) fehér porral és hatásaival. A mindig a mának élő Renton és a Trainspotting-ból megismert barátai (Beteg Srác, Spud, Begbie), valamint a kompánia egyéb tagjai a történet elején még csupán lézengő, végzős tizenévesek. Mármint úgy értem, tízenéveikkel végzősök, azonban a húsz küszöbén sem tudják még, mit is akarnak kezdeni magukkal a nyolcvanas (1980-as) évek skót fővárosában, Edinburgh-ben. Már persze, ha akarnak egyáltalán bármit is. Mark Renton az egyetlen közülük, aki egyetemre jár, persze mindenfajta ambíció nélkül, miközben fogyatékos öccsével szembeni antihumánus beállítódása és a tartalmas, ámde unalmas párkapcsolat fenyegető réme között őrlődik. A skót-olasz Beteg Srácot (persze csak a háta mögött, szemtől szemben Simon David Williamson) – aki mindenkivel le akar feküdni, s akivel mindenki le akar feküdni – műveltsége, intelligenciája és kreativitása sokkal többre predesztinálná, ha akarna bármi komolyat is kezdeni magával. De ő sem akar. Mint ahogyan a még mindig anyjánál lakó Frank (Francis) Begbie (Beggar-arc) sem akar mást, csak balhézni. Tökmindegy kivel, csak alkohol legyen meg elérhető célpont. Danny, azaz Spud pedig kétkezi melósból lesz váratlanul munkanélküli, s mivel ő aztán egyáltalán nem az a talpraesett fajta, rettentő gyorsan a lejtő legalján is találja magát.
De nincsen ezzel másként a tágabb galeri többi tagja sem: Keezbo, Tommy, a londoni Nicksy, Matty, Alison ésatöbbiek. Welsh úgy véli, az 1980-as évek Skóciájában kilátástalanságukban sokan nyúltak a drogokhoz, s emiatt az ország komoly gyarmatát jelentette a kábítószertermelőknek, ám a Skagboys nem csupán arra koncentrál, a szereplők hogyan kerülnek a heroin és más anyagok (speed és társai) uralma alá, hanem próbál fogást keresni a másik, a lehetőségek oldalán is. Amelyek azonban nem túl számottevőek 1984 és 1985 Skóciájában. Rentonnak azonban nem az a „baja”, hogy képességei szűk mozgásterű jövőképet festenek elé, hanem egyszerűen nihilista szemlélettel utasítja el az opportunizmust éppúgy, mint az adódó lehetőségek megragadását és kiaknázását. Magyarul: nem akar kezdeni magával semmit. Csak lézengeni, elutasítani a bevett szabályokat, és szó szerint tönkretenni saját magát. Erre pedig a heroin több, mint alkalmas alternatíva. Az addikció tehát a végső cél, csak az a baj, a hernyó (herka) esetében nem létezik olyan, hogy enyhe függőség, meg súlyos függőség: a vénába nyomatott anyag szinte az első alkalomtól elragadja tőlünk az irányítást. Irvine Welsh regénye, az előzőekhez hasonlóan nyers, naturalisztikus, sminktelen, nem kendőző és nyílt. A Skagboys nem lacafacázik, nem ír körbe, nem kerülget forró kását, hanem elemi erővel, súllyal és hatással robban a vénáinkba. Ha pedig nem talál rajtunk szúrási lehetőséget, hát csinál magának.
Irvine Welsh heroinnal beterített világa mocskos, mint a kiskanálban feloldott, barnás pakisztáni cucc. Az illúziókat úgy söpri be a testnedvektől és váladékoktól ragacsos szőnyeg alá, hogy az általa ábrázolt univerzum szinte anti-utópiának, posztapokaliptikus társadalmi körképnek tűnik. Pedig higgyük el, hogy létezik ilyen: ennyire nihilista, kiábrándult, céltalan és lehetőségektől fosztott, önrombolásba süllyedt rétege szociális közösségeinknek, ahol a szándékos tudat- és testmódosítás vágyott életforma. A Skagboys formája hűen támogatja a tartalmat: hol (rehabilitációs szándékú) naplórészletekbe olvasunk bele, hol személyes belső (ön)marcangolásokon keresztül kontúrozhatjuk a szereplőket, hol pedig egyszerűen külső szemlélőként lehetünk ott az eseményeknél. Azonban Welsh nyelvhasználatának köszönhetően véges-végig benne ülünk-állunk-sodródunk a történésekben, ahol a trágárság és a stilisztikai destruktivitás megalapozott céllal, szinte a tűréshatáron billegő hitelességgel szól. A regényben minden szereplő (úgy értem: MINDEN SZEREPLŐ) élő-lélegző-létező-érző személyiség, akik gyakorlatilag töltött fecskendővel sétálnak le a mocskosra színezett lapokról. És mi Isten ments, hogy közéjük keveredjünk! Irvine Welsh félelmetesen karakteres író, vérbően naturalisztikus prózája pedig – bármiféle ellenszer opciója nélkül – aggasztóan hatásos. A Skagboys tömény, sűrű, fajsúlyos olvasmány, amelyhez bizonyos tekintetben steril, de kitüremkedő vénájú, teljes keresztmetszetű belövéssel elvárt befogadóképesség szükségeltetik.

Forrás:http://www.ekultura.hu/olvasnivalo/ajanlok/cikk/2013-01-22+09%3A00%3A00/irvine-welsh-skagboys 

Find spot: Központi könyvtár - Felnőtt olvasószolgálat

2013-05-21

Reinthaller Balázs's review

Sárközi Mátyás: Párban magányban

Sárközi Mátyás Londonban élő József Attila-díjas író Párban magányban című könyve 2012-ben jelent meg Budapesten a Noran Kiadónál. Az író bevallása szerint szikár, de ütős regényt kívánt írni Babits Mihály és Tanner Ilona, művésznevén Török Sophie házasságáról. A könyvben részletek olvashatók Babits feljegyzéseiből, Török Sophie naplójából, de szerepelnek idézetek többek között Radnóti Miklós naplójából és Szabó Lőrinc visszaemlékezéseiből is.

Sárközi Mátyás írta a könyvéről: "Engem elsősorban és kizárólagosan a férfi és nő házasságon belüli egymásra utaltsága érdekelt, továbbá annak a zivataros kornak, amelyben éltek, a rájuk kiható fordulatai. Az én történetem, amelynek végül Párban magányban lett a címe, nem szexregény, de a maga szikár, ám ütős stílusában képet próbál rajzolni arról, milyen egy leszbikus nő és egy szexuálisan félénk férfi együttélése; mely párkapcsolaton belül igénye a nőnek, hogy akár fondorlat árán is, de az ország legnagyobb költőjének a felesége legyen, a férj pedig, rettenetes betegségekkel harcolva, végül hálás a hitvesi gondoskodásért."

Babits az irodalmi kánon kitörölhetetlen nagysága, erkölcsi példakép és esztétikai minta. Élete valamiképp mégis csukott könyv maradt a széles közönség előtt. A nagy magányos próféta, az elefántcsonttoronyba zárkózott poeta doctus képét erősítették az olvasóknak – az érző, szenvedő ember, a vonzó férfi kimaradt az elemzésekből.

Hiányzott ez a könyv. Nem azért, hogy a bulvárhoz szoktatott, a hírességek magánéletén csámcsogó olvasóréteg felkapja a fejét, és azt mondja, no lám, hát ő is. Mármint hogy egy tiszteletre méltó életűnek ismert költőnagyság sem különbözött a többiektől, neki is volt takargatnivalója. Például olyasmi, hogy befogadta Reviczky utcai otthonába az érte rajongó ifjú költőtitánt, Szabó Lőrincet. Azután pedig nem elszerette, hanem a szó szoros értelmében elkérte annak barátnőjét, Tanner Ilonkát, akit később feleségül is vett.

Furfangos műfajú ez a kötet. Sárközi Mátyás nemcsak összegyűjtötte mindazt, amit Babits életéről tudni lehet, hanem regénnyé formálta a megismert adatokat. Szerepeket osztott, és mindig annak a személynek adta át a szót, aki a legtöbbet a legpontosabban tudta elmondani az adott eseményről vagy változásról. Mintegy jó drámaíró ugrált a megszólaltatott szereplők között, de persze mindvégig ő beszélt, a magát mindentudónak álcázó szerző. A tetejébe soha nem árulja el, hogy éppen kit beszéltet, ezzel a fogással megajándékozza az olvasót a rejtvényfejtés örömével. Közben azért az életrajzot is szépen elmeséli, ezt a rendhagyó életrajzot a jogosan kíváncsi átlagolvasónak, aki sokat sejt, de keveset tud.

Szomorú és egyben megható történet ez, amely első pillanattól magával ragad, és csak reméljük, nem úgy ér az egész véget, ahogy… Néhol kicsit úgy érezzük, nem is a valóélet írta kettejük történetét, csak egy egyszerű kitalált szerelmes regényt olvasunk. Pedig a kezdetektől tudjuk, mire számíthatunk. Kicsit álmodozóvá, reménykedővé válunk, de végül csak a rideg valóság marad számunkra, az elkerülhetetlen, szomorú vég...

Find spot: Központi könyvtár - Felnőtt olvasószolgálat, Kisfaludy Károly Könyvtár,

2013-05-17

Szilvási Krisztián's review

Alison Weir: A fogoly királyné

Alison Weir történelmi témájú regényei (Philippa Gregory és Elisabeth Gaskell könyveihez hasonlóan) óriási rajongótáborral bírnak. Az 1951-ben Westminsterben született angol íróhölgyet – aki mostanában a brit királyi ház tagjairól életrajzi könyveket is jegyez – a Tudor-érában játszódó művei tették bestseller szerzővé. Első megjelent munkája, az 1989-es Britain's Royal Families genealógiai áttekintést nyújtott a brit királyi családról, később pedig életrajzokat írt Aquitániai Eleonóra királynéról, Izabella hercegnőről, Katherine Swynford-ról, valamint a Tower Hercegnőjéről. Továbbá érdeklődési körébe tartozik VIII. Henrik mozgalmas magánélete, illetve történelmi kitekintéseket is írt a Rózsák háborújáról csakúgy, mint például a királyi ház tagjainak házasságairól. Fikciós regényei, a Lady Jane és a Lady Elizabeth (Utam a koronáig) révén ma ő a legtöbb példányban eladott brit történelmi szerző.

Írói célja, hogy könyveivel széles körű közönséget szórakoztasson úgy, hogy a drámai történetmesélés kissé leegyszerűsítse a tényeket és összefüggéseket, ugyanakkor az általánosítás ne menjen a hitelesség rovására. Weir maga is elismeri, hogy "népszerű történelmet” ír, azzal viszont vitába száll, hogy "a történelem csupán a tudósoknak lenne fenntartva. Bár nagy tisztelettel viseltetem azon történészek felé, akik kutatásaikkal új tudást és tényeket hoznak, a történelem mindannyiunkhoz (hozzá)tartozik. S ha valaki lelkiismeretes kutatások után oly módon nyúl a témához, hogy az érthető és szórakoztató legyen, akkor igen, én boldog vagyok, hogy az egyik ilyen történész lehetek!”.

Új regénye, A fogoly királyné sem szakít a szokott irányvonallal: egy lebilincselően izgalmas tabló kerül az olvasók elé egy több évtizedes királyi szerelemről, amely a történelem egyik legviharosabb évszázadában is felül tudott kerekedni a cselszövéseken és a hatalmi játszmákon. A nagy birodalmak felemelkedésének korában járunk, az Anjouk és a Plantagenetek küzdelmének idején. Franciaországban hűbérurak és vazallusok szövevényes kapcsolatai alakítják a határokat. Vajon hogyan állja meg a helyét e veszedelmes kor veszedelmes viszonyai között egy különlegesen vonzó, életszerető, ambiciózus ifjú hölgy, aki Franciaország királyának feleségeként a hatalomból is részesedik? Mi történik akkor, ha szenvedélyes nőiességében Lajos nem képes az asszony vágyait beteljesíteni? Alison Weir ezekre és hasonló kérdésekre keresi a választ A fogoly királyné lapjain, az olvasó pedig döntse el maga, jó-e a "háznál” egy magafajta "népszerű történész”!

Find spot: Központi könyvtár - Felnőtt olvasószolgálat, Bácsai fiókkönyvtár, Gyárvárosi fiókkönyvtár,

2013-05-14

Szilvási-Szabó Éva's review

Kristin Harmel: A felejtés édes íze

"Az élet soha nem úgy alakul, ahogy tervezzük, hanem ahogy lennie kell.”

A frissen elvált Hope McKenna-Smith egyedül neveli tizenkét éves kiskamasz lányát, Annie-t (akivel nem túl rózsás a viszonya a válás után, melyért anyját hibáztatja), és az anyagi nehézségek ellenére is igyekszik életben tartani a családi cukrászdát - igaz, egyre fogyatkozó reménnyel. Mert bár az Esthajnalcsillag a turisták és a helybéli lakosok szerint is Cape Cod egyik legnépszerűbb helye, mégsem hoz annyi bevételt, amennyi elegendő lenne a megélhetéshez, a havi törlesztőrészletek kifizetéséhez. Hope-ot kétségek gyötrik, hogy megérte-e a szülés miatt félbehagynia a jogi egyetemet, aztán évek múlva kiszállni a férjével közös vállalkozásból, és magára vállalni a családi hagyomány folytatását, az édesanyjától és a nagyanyjától tanult cukrászmesterséget. Ha szemet hunyt volna Rob félrelépése felett, ma is az ügyvédfeleségek biztonságos, kiszámítható életét élhetné.

Magányos küzdelmét nagyanyja, a francia származású Rose súlyosbodó Alzheimer-kórja is nehezíti. Aztán az idős hölgy egyik ritka tiszta pillanatában arra kéri, hogy utazzon el Párizsba, és derítse ki, mi történt a második világháború és a holokauszt idején elveszett családtagjaival. Hope, aki korábban mit sem sejtett nagyanyja múltjáról, vonakodva bár, de repülőre ül, aztán nyomozásba kezd a Fény Városában. Keresése nyomán hetven éve eltemetett családi titkok, három világvallás ínycsiklandó süteményreceptekben megtestesülő hagyományai, és egy csodálatos, elpusztíthatatlan szerelem bukkan fel a múltból, örökre megváltoztatva a zárkózott és folyton tépelődő Hope egyhangú napjait.

Kristin Harmel a bestseller és lektűrirodalom legjobb hagyományait követve, mindvégig ébren tartja figyelmünket a fordulatos történettel és persze a "minden jóra fordul” befejezés sem marad el. Ráadásul az Esthajnalcsillag cukrászda kínálatából származó süteményreceptek is még különlegesebbé teszik a regényt. Aki szereti a szívmelengető, az élet valódi problémáit sem megkerülő történeteket, az nem fog csalódni A felejtés édes íze című regényében!

Find spot: Központi könyvtár - Felnőtt olvasószolgálat, Kisfaludy Károly Könyvtár,

2013-05-10

Szilvási Krisztián's review

Arnold Schwarzenegger: Emlékmás

"Visszatérek." Nem is gondolnánk, hogy maga a rettegett és elpusztíthatatlan Terminátor, illetve megformálója, Arnold Schwarzenegger volt az, aki erősködött James Cameron rendezőnek, hogy ne így szerepeljen ez a mondat a filmben. Mert nem helyénvaló, és különben is, egy érzelmek nélküli gép soha nem mondana ilyet. Aztán mégiscsak mondott, a film pedig végleg(es) sztárstátuszba tette ezt az osztrák kis faluból, szegény családból származó, világ legerősebb emberét. Nem hinném, hogy van olyan, a mában élő ember, aki ne hallott volna Schwarzeneggerről akár a testépítés, akár a filmszerepei, akár a politikai szerepvállalása kapcsán. Szóval nem hinném. De vajon azt is tudja róla mindenki, hogy II. János Pál pápával oldott légkörű találkozón vitatták meg a testépítés fontosságát; hogy anno közösen írt beszédeket az ifjabbik Bush-hal az Air Force Two fedélzetén; hogy jó barátja Mihail Gorbacsovnak, akit az egyik legbátrabb politikusnak tart; hogy személyes ötlete és tervei miatt jelentek meg a civil értékesítésben az echte katonai gyártású Hummer terepjárók; hogy hivatalosan csempészárúnak minősülő, originál kubai szivarokat pöfékelt a Fehér Házban, ahová amúgy szabad bejárása volt; vagy hogy ő maga "taszította" Brigitte Nielsen-t Sylvester Stallone karjaiba, miután a Vörös Szonja forgatása után nem akarta folytatni vele titkos viszonyukat?

A mai, széles értelemben vett (ön)életrajzok fen(e)séges műfaj, ugyanis számtalan hibalehetőség áll az ember előtt, aki belefog, hogy (többnyire) a nyilvánosság elé tárja megélt éveit, évtizedeit. Mert lehet, hogy az elkészült biográfia hamisan szól, vagy takargat, netán szubjektíven felerősít, illetve lekicsinyít bizonyos történéseket. Hogy nem arról beszél, amelyre az olvasó érdeklődése (rá)irányul(na); vagy nem olyan módon, formában, stílusban beszél, amely elvárható, informatív, élvezetes lenne. Hogy valótlanságokat állít, a valóságokat pedig elbagatellizálja. Hogy egyáltalán nem is mond semmit, csak öncélú énreklám (esetleg éncélú önreklám) okán lebegteti megírója, lebegteti meg írója nevét. Hogy mások lejáratására születik, hiteltelenül mentvén fel központi alakja felelősségét, viselkedését és tetteit az adott eseményekben, s az őszinteség teljes hiányával akarja becsapni a közönséget. Lehetne még folytatni, de nem a szavak a lényeg, illetve pontosan azok! A szavak, mondatok, sorok, bekezdések és fejezetek. Éppen ezért jóleső és felemelő életrajz az Emlékmás, mert Arnold Schwarzenegger valóban az a tökös fickó, akit távolról megismerhettünk. Nem hímez-hámoz, nem öndicsőít, nem okol és bánt meg másokat, nem hallgat el felelősségeket, nem emeli magát márványból rakott piedesztálra. Csak elmondja élete hihetetlen, de igaz történetét.

Schwarzenegger mintegy sajátos szabályrendszer révén jutott odáig, ahol volt, ahol lett, és ahol most is van. Helyenként rideg, kemény és szigorú neveltetéssel a háta mögött tűzte ki a céljait, így került el Ausztriából előbb Németországba, Münchenbe edzőnek, hogy aztán hivatalos testépítő karrierbe kezdjen, melynek során világrekord nagyságrendben gyűjtötte be a Mr. Olimpia, Mr. Európa, Mr. World és egyéb világszintű kiírású versenyek aranyérmeit. Így jutott el végül Amerikába, a valóban korlátlan lehetőségek országába, ahol gigantikus, testalkatának, elkötelezettségének és tehetségének behódoló filmes karriert épített ki magának. Arnold azonban nem lenne Arnold, ha megelégedett volna mindezzel, ezért a 2000-es években végre aktívan fordult a politika felé, és természetesen ezen a téren is elérte a legtöbbet, amelyet egy nem bennszülött (azaz nem amerikai) származású ember elérhet: a kaliforniai kormányzósági székig, az Egyesült Államok harmadik legbefolyásosabb politikai tisztségéig (USA Elnöke, Chicago polgármestere, Kalifornia Kormányzója) vitte. Két ciklusát az egyre fokozódó gazdasági válság ellenére eredményesen töltötte, hogy aztán 2010-től – karitatív és elkötelezett környezetvédő, alternatív energiaforrások mellett harcoló munkáján túl – újra a filmezés felé forduljon, mert egy Arnold Schwarzenegger-féle nyughatatlan, cselekvőmániás beállítódás egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy életét megállapodott nyugdíjasmederben folytassa.

Arnold Schwarzenegger magánélete is kész sikertörténet, legalábbis a legutóbbi időkig. Felnőttkorától kezdve – mikor végre kitárult számára a világ – szeretett ismerkedni és csajozni, s már világhírű testépítő volt, amikor megismerkedett a Kennedy-család egyik tagjával, John F. Kennedy egykori elnök, valamint Robert F. Kennedy és Ted Kennedy egykori szentárok unokahúgával, Maria Shriver-rel. A demokrata Maria és a republikánus, sokak számára "izomagyúnak” gondolt Arnold kapcsolata végül hihetetlenül kiegyensúlyozott, konstruktív és boldog házassággá vált, melyből négy gyermek (két fiú és két lány) született. Az elmúlt két évben azonban véget ért az idill, egy titkos kapcsolat és egy törvénytelen gyermek szétzúzta az álompár magánéletét, mostanra már talán zajlik is a válóper. Schwarzenegger fő támogatója így talán örökre elveszett az egyetemet végzett, díszdoktorrá avatott, bátor üzletember és politikus számára, aki manapság újra a filmezésbe vetette magát. Az Emlékmás kronológikus és aprólékos krónikája egy olyan csodaéletnek, amelyet csak a messziről jövő az álmok földjén felépíthet magának. Az életrajzon lelkesítő módon vonul végig Schwarzenegger szabályokkal keretezett, eltökéltségekkel töltött, céltudatossággal összefogott útja, amely bátorságának köszönhetően nem engedte őt letéríteni az elképzeltektől.

Ha lehet nagyformátumú teljesítmény az ember életében, akkor Arnold Schwarzenegger évtizedei mindenképpen azok. Az olvasóbarát, őszinte és átélhetően hiteles stílusban megírt könyv jóleső bepillantást enged egy olyan személyiség eredményeibe, akinek a célokhoz és eredményekhez való ragaszkodása mindenképpen példaértékű lehet a mai, tengő-lengő véletlenszerűséggel átszőtt, szerencsére bazírozó attitűddel manipulált, fásult kilátástalansággal nyakon fröccsentett világban. Arnold nem hiszi magáról, hogy hibátlan lenne, de vállalja tetteinek következményeit, és meggyőződése, hogy minden sikertelenségből lehet és kell is tanulni. Az Emlékmás szisztematikusan tematizált fejezetekre osztott szerkezete gondosan megtervezett és megírt kronológia, modern eszközökkel megénekelt hőstörténet. A hit, hogy lehet és kell is példaképeket választani, ha az ember célokat akar elérni, végig érződik a lapokon, s még talán tanulságként is levonható következtetésként felsejlik: ha az ember terveket akar megvalósítani, az ítéletektől mentes, nyitott hozzáállás a dolgokhoz elengedhetetlen. A könyv végén maga a szerző ad néhány, számára megtanult jótanácsot az olvasónak, amolyan 10 törvényszerűséget a boldog és sikeres élethez vezető úton. Arnold Schwarzenegger nem felejtette el, honnan jött, de folytonosan, véges végig a szeme előtt lebegett, hová tart. S bármennyire hosszú és nehézkes is az út, amíg odaér, tudja, hogy menni kell, mert úgyis meglesz az eredménye. Az igazi Emlékmás B-tervek nélküli, A-terveket megvalósító élethossza valóban tartalmas olvasmány.

http://www.ekultura.hu/olvasnivalo/ajanlok/cikk/2012-12-21+15%3A00%3A00/arnold-schwarzenegger-emlekmas

Find spot: Központi könyvtár - Felnőtt olvasószolgálat, Kisfaludy Károly Könyvtár,

2013-05-07

Tóth Márta's review

Christopher Paolini: Brisingr - Az örökség III.

Csak alig néhány hónapja, hogy Eragon kiejtette a "brisingr" szót, amely az ősi nyelven azt jelenti, tűz. Azóta nemcsak azt tanulta meg, hogy szavak segítségével varázslatot alkosson, hanem számtalan próbával is szembe kellett néznie. A Birodalom ellen vívott ádáz és véres csatában az Égő Mezőkön, ahol Murtaghgal és Tövissel is meg kellett küzdenie, sárkányával, Saphirával együtt kis híján odavesztek. Ám a kalandoknak koránt sincs vége - és Eragont számtalan ígéret köti, amelyeknek talán nem is tud eleget tenni.

Eragon megígérte unokatestvérének, Rorannak, hogy segít kiszabadítani Katrinát Galbatorix fogságából. Roran, aki elmenekítette a falubelieket Carvahallból a Birodalom pribékjei elől, időközben rettenthetetlen harcossá vált, kiérdemelve a Vastörő melléknevet a vardenek között, akik szintén Eragonban bíznak - szükségük van erejére és tehetségére, hisz ő az utolsó szabad Sárkánylovas, akinek esélye lehet a félelmetes, velejéig gonosz, hihetetlen mágikus erővel bíró Galbatorix ellen. Eragont szorítja az idő és a rengeteg feladat: még annyi mindent kell megtanulnia a mágiából, meg kell győznie a törpéket, hogy álljanak Nasuada királynő és a vardenek mellé, el kell látogatnia Ellesmérába a tündékhez...

Vajon képes lesz-e ez az egyszerű parasztfiú arra, hogy egyesítse a lázadó erőket, és megdöntse a zsarnok király uralmát?
Hogy hogyan végződik a Birodalom és alattvalói, valamint a törpék, tündék, sárkányok, mágusok sorsa, azt Christopher Paolini Az örökség-tetralógiájának negyedik kötetéből tudja majd meg a Kedves Olvasó.

Find spot: Szigeti fiókkönyvtár, Kisfaludy Károly Könyvtár,

2013-05-03

Szilvási Krisztián's review

Erik Larson: Az Ördög a Fehér városban

Azért az már jelent valamit, ha Leonardo DiCaprio megvásárolja egy könyv megfilmesítési jogait. Márpedig Az Ördög a Fehér városban esetében így tett, úgyhogy a Pennsylvaniai Egyetemen orosz történelmet hallgató, és azt summa cum laude fokozattal teljesítő Erik Larson regénye nem véletlenül nyert számtalan elismerést az évek során: többek között volt New York Times bestseller (2003); elnyerte a San Francisco Chronicle az Év Könyve díját (2003); volt National Book Award döntős (2003); kapott Washington Állami Könyvdíjat (2004) és övé lett a legjobb ténykrimiért járó Edgar-díj is (2004). Larson karrierjét újságírással kezdte, s eljutott egészen a The Wall Street Journal-ig és a Time Magazine-ig, történetei pedig az említetteken túl a The New Yorker-ben, a The Atlantic Monthly-ban és a Harper's-ben jelentek meg. 1992-től ír könyveket, nonfikciós írást tanít a San Franciscói Állami Egyetemen, a Johns Hopkins Írói Szemináriumon és az Oregoni Egyetemen, valamint rengeteg előadást tart országszerte. Feleségével és három lányukkal Seattle-ben élnek.

A 2003-as, valós karaktereket és eseményeket feldolgozó és megjelenítő Az Ördög a Fehér városban valódi mély nyomot hagyott az irodalmi élet szövetén. Története 1893-ban játszódik, amely fordulópont volt Amerika számára: Chicago, az akkor még csak feltörekvő város olyan világkiállítást rendezett, amely felülmúlta a híres párizsit, és biztosította Amerika helyét a világban; ráadásul felbukkant az első dokumentált amerikai sorozatgyilkos, H. H. Holmes. A regény a világkiállítás megrendezésének viharos és eseménydús történetét meséli el, amelyhez elválaszthatatlanul hozzáforrt az ördögien ravasz és pokolian kíméletlen Holmes tevékenykedése. A könyvben olvashatunk az 1890-es évek chicagói és amerikai építészetéről, hihetetlen sikerekről és drámai sorsokról, az eszmék harcáról a profit és a bürokrácia ellen, valamint egy olyan gyilkosról, akinek tettei emberek millióit sokkolták. Erik Larson regénye tehát egy olyan világba vezet bennünket, amely tényanyagánál fogva valódi hiteles borzonganivalót kínál, úgyhogy "vájtérdeklődésű" könyvmolyoknak mindenképpen kihagyhatatlan. Épp ezért mi sem tudtunk szemet hunyni felette.

Find spot: Központi könyvtár - Felnőtt olvasószolgálat

2013-04-30

F. Sipos Bea's review

Zalán Tibor: Papírváros

15 éve jelent meg Zalán Tibor ötkötetesre tervezett kisregény-sorozatának első része, a Papírváros. Szerzője meghatározása szerint "lassúdad" regény, s a rendhagyó módon vesszővel ellátott alcím, a Kimerülve, rendhagyó folytatást ígér. E tekintetben semmiképpen nem éri csalódás az olvasót: a hosszan hömpölygő mondatfolyamok, a félbehagyott s egymásba játszó gondolatsorok, az állandóan váltakoztatott idősík, helyszínek és elbeszélői nézőpont sajátosan teremtik meg a kisregény atmoszféráját. Vallomásos, többnyire első személyben megfogalmazott történetbe csöppenünk, melynek jelen idejű történése mindössze néhány nap, a nevét, társadalmi pozícióját, korábbi életét tudatosan feladó, önnön pusztulását megvalósító egykori építész-főhős által felidézett - hol valószerű, hol szürreális - képekben azonban több évtizednyi közelmúlt közép-európai világa elevenedik meg.

Zalán merész, kihívó szerző, stílusa már-már provokatív, megfogalmazása drasztikus. A konvencionális regényekhez szokott olvasó talán ijedten tolja el magától a férfi szexus és a kicsapongások, az alkoholba fúló élet erőteljes megnyilvánulásait. Pedig a megfogalmazás durvasága ellenére (vagy éppen ezzel együtt érvényesen) egy magas írói igényű, precíz valóságlátást tükröző, helyenként lírai hangot megütő, kendőzetlen őszinteségű kalauzolás ez a lélek mélységeibe - mintha Dante poklának bugyraiban járnánk, jeges borzadállyal vegyes kíváncsisággal bilincsel le a történet: hová vezet, meddig visz el az önpusztítás útja?

Mindenesetre a lábjegyzetbe odaírandó: tizennyolc éven felülieknek ajánlott. Zalán Tibor jelenleg a regénysorozat harmadik darabján dolgozik.

Find spot: Központi könyvtár - Felnőtt olvasószolgálat, Kisfaludy Károly Könyvtár,

2013-04-26

Szilvási Krisztián's review

Muhary Zalán: Egy tucat esztendő

Még csak az első harangszó cibálja a hajnalt, amikor te már útra kelsz. A novemberi szelet kívül rekesztendő vastagabb köpenyben, ámde vékonyabb reményekkel. A szerviták rendházában pislákol már a gyertyaláng, ahogyan elhaladsz az ablakuk alatt, a fények ébresztően űznek tova, el az Arany szolga kocsmaépülete mellett, hogy lásd, ahogyan a minaret farkasszemet néz a nosocomium kórházának fenyegető ismeretlenjével. 1781 őszén Eger városában jobbára még félik az orvostudományt, s tán az sem szerencsés, hogy a gyógyintézmény mögött temető kapott helyet. Megmakacsolod magad, s átkelvén Eger vizén, újult erővel jutsz ki a Piac térre, a Minorita templom és rendház tágas felségterületére. A jelenésed azonban nem itt van, s még kész szerencse, hogy nem is a rendház mögötti Vármegyeháza börtönében. Jobbra fordulsz, didergős hátadat a kelő nap sugarainak fordítod, és végre némi melegséggel a köpenyed alatt haladsz el a Lycium mellett, hogy kiérj a Hosszú utcára. Innen már látod a célodat, de bár ne látnád! A Püspöki Palota egyszerre hívogat és taszít el magától, ahogyan vágyaid és reményeid bensődben kelnek birokra a baljóslattal. A kapuban homályba bújva vár rád a librárius, hogy a püspök színe elé kísérjen, hiszen régóta tudod, hogy az ügy mára egyszerűen nem várhat halasztást: ma éjjel le kell merészkedned Eger alá, a város a város alatt kazamatáiba, hogy istenkáromló, ámde isten igéjét dicsőítő iratok után kutass...

Néha valóban ízelítőt kell mutatni ahhoz, hogy sejtéseink legyenek arról, micsoda kincsestár képes lenni saját történelmünk – Muhary Zalán például pontosan így tett. Rút kifejezés (mert vizuális síkon kommersz fizikai munkát sejtet), de beleásta magát a barokk Eger több mint 200 évvel ezelőtti történelmébe, társadalmi- és politikai viszonyaiba, emberi hiteibe és drámáiba. Az Egy tucat esztendő fiktív regényével olyan korrajzot vetett papírra, amely áldokumentumként (saját szavaival: imitált kordokumentumként) három dimenzióban, végtelenül hitelesen ragadja meg valóságérzetünket. A kutatómunka eredményeként olyan helytörténeti érdekességekkel szőtt cselekményt kaptunk, amely valósághű helyeket, személyeket és tetteket zökkenőmentesen fűz össze kitalált helyekkel, személyekkel és tettekkel. A történelmi, társadalmi, vallási, tudományos és kulturális mixtúra a címhez hűen 12 év hol naplószerűen szubjektív, hol pedig dokumentumszerűen objektív krónikáját nyújtja az olvasónak. A kezdet 1781 őszének Egerében ér bennünket egy gyilkossággal (öngyilkossággal?), ahová természetesen Markhot doktort és sebészmesterét (chirurgusát), Muhary Józsefet is elhívják. Az ettől számított tucat év eseményeit jobbára a kitalált sebészmester szemüvegén keresztül követhetjük nyomon (ellenben Markhot Ferenc létező ember volt, ma utca is viseli a nevét Egerben), aki – hol saját akaratából, hol akarata ellenére, de – minden egyes mérföldkőnél jelen van.

A minorita szerzetes rejtélyes halála teljesen felkavarja a köznyugalmat, ráadásul II. József császár rendelkezései is érzékenyen érintik a prosperáló város légkörét. A türelmi rendelet aztán újabb olaj a tűzre, hogy az Egerben székelő egyházak és szerzetesrendek (szerviták, ciszterciek, jezsuiták, minoriták, ferencesek, rácok, trinitáriusok, habánok) versenyre keljenek egymással a befolyásért és a hatalomért. A politikai játszmák, a titkos összeesküvések, az erőszakos tettlegességek kereszttüzében pedig ott áll a józanságáról, bölcsességéről és haladó gondolkodásáról ismert Esterházy Károly püspök, akit a viharosan végigvonuló tucat esztendő sem képes megingatni hitében, emberségében és jóra törekvésében. Azonban – ahogyan az lenni szokott – a dolgok többnyire akkor is túlnőnek az emberen, ha minden erejével küzd a kordában tartásukkal. "A jó pap holtig tanul, az orvos pedig a pap halála után is". Muhary József nem tud kívülálló maradni. Markhot doktorral azon küzdenek, hogy (újra) megteremtsék a Mária Terézia által eltörölt és tiltott orvosképzést Egerben, ám az 1700-as években egyetlen törekvést sem lehet függetleníteni a vallási befolyástól és támogatástól. Ráadásul Muhary fia habáner (habán, hutterita) családba nősül be, egy olyan közösségbe, amelyre a kívülállók archaikus német ajkuk, zárt csoportosulásuk és blaszfémikusnak tűnő vallásfelfogásuk miatt idegenkedve és gyűlöletet generáló félelemmel tekintenek.

A rácok titkos és erkölcstelen szervezkedése aztán persze, hogy tragédiá(k)hoz vezet, melynek során Muhary végül szembesülni kénytelen önmagával: „Most fogadtam el. Amit eddig nem értettem, most világossá vált. A legnagyobb mélységet kell megjárnom, hogy beismerjem, egy szemernyit sem vagyok jobb a többi embernél. Mindenkinek szüksége van Krisztusra. Nekem is. Sőt, nekem leginkább”. Muhary Zalán névrokonnak (felmenőnek) formázott hőse hitelesnek tűnő keretbe vonja az 1781 és 1793 közötti eseményeket. Az író Muhary (a valódi író) stílusa hihetetlen precizitással tapad meg a kor fogalmazásmódján, mondatszerkesztése és szókincse 10 ujjal játszik nyelvünk gyönyörűséges árnyalatain. Hangulat- és érzelemkeltő szavai csillogó vizuális síkra emelik a szöveg egészét: az Egy tucat esztendő olvasásakor a képzelet sem képes határt szabni, mert az a képiesség, amellyel gyakorlatilag a hallás, tapintás, ízlelés, szaglás attribútumait zárja az egyes bekezdések textúrájába, a végletekig szó szerint vett valóságot varázsolja elénk. Muhary gyönyörűen gondolkodik és gyönyörűen ír. Regénye a szépirodalom összes szigorú (és szubjektív) kívánalmának eleget tesz. Az a szerkesztőkészség pedig, amellyel a ’megtörténtet’ a ’megtörténhetett volnával’ házasítja, örök és megbonthatatlan kapcsolattal teremt külön létező újat. (A vájtgondolkodású olvasó pedig akár szét is fésülheti a valót a fikciótól a könyv végén található irodalmi hivatkozások alapján.) Az "Exitus et Exodus Agriensis 1793” valóban olyan olvasmány, amely bebizonyítja, hogy a kortárs történelmi próza ma akár képes fényesebben csillogni, mint valaha. Túlzás nélkül állítom, hogy Muhary Zalán már most briliáns szerző.

 

http://www.ekultura.hu/olvasnivalo/ajanlok/cikk/2013-01-18+12%3A00%3A00/muhary-zalan-egy-tucat-esztendo

Find spot: Központi könyvtár - Felnőtt olvasószolgálat

2013-04-23

Szabó Judit's review

M. C. Beaton: Agatha Raisin és az életveszélyes esküvő

Az Agatha Raisin és az életveszélyes esküvő M. C. Beaton sorozatának ötödik része, de önállóan is olvasható. A történet Agatha és James közelgő esküvőjével kezdődik. Minden rendben indul, egészen addig, amíg hősünk halottnak hitt férje meg nem jelenik, ezzel borítva fel mindent. Esküvő lefújva, sértődöttség, harag és indulatok. És a halottnak hitt férj most valóban halott lesz. Agatha és James az elsőszámú gyanúsított. Vajon közük van hozzá? Nem, az nem lehet. Ezért szakítva, de együtt állnak neki nyomozni. Betörnek, hazudnak, de egyre közelebb és közelebb kerülnek a megoldáshoz. Vagy mégsem Nyomozásuk után újabb emberek halnak meg. A rendőrség meg csak néz, nem hiszik el a két embert nem tudják megállítani, hogy hagyják a nyomozást. Aztán pedig...

Az Agatha Raisin és az életveszélyes esküvő egy nagyon jól megírt, kalandos, humoros krimi. A vidéki angliai élet, a kisvárosi emberek, akik olyanok mintha köztünk járkálnának. És hát a főhős Agatha Raisin. Az ötvenes éveiben járó olykor zsémbes, idegesítő asszony mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Talán éppen az ö karaktere teszi a könyvet számomra kedvessé. Általa vagyok kíváncsi, mi lesz vele, hogyan tovább? Kedvet kaptam a szerző előző köteteinek olvasásához. Mert Agatha érdekel, ő velem van, ellenem van. Kedvelem. Ha szeretitek a könnyed, ugyanakkor a krimi vonalát megfelelően követő könyveket, akkor M.C. Beaton Agatha könyvei az igazi kedvenceitek lesznek.

 

Find spot: Központi könyvtár - Felnőtt olvasószolgálat

2013-04-19